Idézetek a halálról
Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk levő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, megtanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk - lépésről lépésre - ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé.
Előbb-utóbb úgyis holtan végzi az ember. (...) És nagyjából ennyi az egész. Éled az életed, igyekszel, amennyire csak telik tőled, de igazából úgysem számít, mer' a végén úgyis csak meghalsz.
A halál, ha egyszer meghívják, mindenütt otthagyja sáros csizmájának nyomát.
Hányszor és hány országban csendültek fel azóta a hatodik rezignált, bús, borongó búcsúhangjai. A szimfonikus zeneirodalomnak talán legszebb Fináléja zárja a művet. A karmester két aláhulló karja, mint az elfáradt sirály két lankadó szárnya. Egy sirályé, mely messzi utat tett meg a tengereken át, s mert nincs több dolga a világban, elmerül a semmibe...
A halál és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, minden nap szemeid előtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dologra gondolni és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire.
Nem számít, milyen gyorsan utazunk. (...) A végén mindannyian ugyanott kötünk ki.
A végzet az, amikor az ember lelke eltávozik.
Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni -, s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással -, sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanul szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.
Maga a halál megtapasztalása a legkönnyebb. A nehezén korábban kell túljutni, amikor az ember még reménykedik. Ha azonban szilárdan elhatározzuk, hogy meghalunk, a többi már könnyen megy.
Mikor egy ember meghal, a titkai megkötnek, mint a kristály, mint jégvirág az ablakon. Utolsó lehelete elhomályosítja az üveget.
A halál jelen van mindenütt, csendesen ott áll az ajtóban, mint egy hűséges inas. Aki tud vele bánni, azt jól szolgálja ki. Én például meg vagyok vele elégedve! Valószínűleg a legalkalmasabb pillanatban lesz szolgálatomra.
Néha az az érzésem, hogy az életet ugyanúgy kapjuk kölcsön, mint egy regényt a kölcsönkönyvtárból. Ha érdekes és izgalmas, hamar végigolvassuk, és bosszant, hogy már a végére jutottunk, és vissza kell adnunk. De ha unalmas és szürke, akkor örülünk, ha végigkínlódtunk, végigrágódtunk rajta. Van, aki egyszerűen megunja, és még mielőtt végigolvasná, odavágja: nem kell!
Minden mindegy! (...) Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel.
Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.
Ha könnyű meghalni, az azért van, mert semmi jelentősége a halálnak. (...) És ha nincs értelme a halálnak, az azért van, mert az életnek sincs értelme.
Facebook
Pinterest