Idézetek a halálról
A halál a maga riasztó némaságával az élet egyik legfontosabb valóságára tanít meg: az élet - kivétel nélkül mindnyájunké - előbb vagy utóbb véget ér. Az ember az egyetlen élőlény, aki tudja, hogy meg fog halni: szembe megy a saját halálával, kénytelen úgy élni, hogy szembenéz vele. (...) Lehetősége kezdettől végigkísér bennünket, amíg egyszer csak be nem következik. Aki ennek tudatában él, átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri adottság, amelyben mindannak, amit tett, amit átélt vagy elszenvedett - jó és rossz, öröm és fájdalom - különleges, egyszeri értéke és jelentősége van.
A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk.
Mert ha az ember vesztét érzi, szeretne minél többet hátrahagyni önmagából. Egyikünknek sem esik jól nyom nélkül eltávozni ebből a világból. Rettenetes meghalni úgy, hogy az ember tudja: semmi nem marad utána.
Van egy bengáli közmondás, mely szerint bármit teszünk a tökéletesség eléréséért, az a halál pillanatában vizsgázik.
Az elmúlásban tulajdonképpen az a fájdalmas, hogy nélkülünk történnek a dolgok.
Az emberben miért nincs halálvágy, ha elfáradt, miért nem kívánja éppen úgy a halált, mint az álmos ember az alvást?!
A halálraítélt egy órával a kivégzése előtt mindig azt mondja vagy gondolja, hogy ha valahol egy magas sziklatetőn kellene élnie, olyan kicsi helyen, hogy éppen csak meg tud állni, és körös-körül szakadék van, tenger, örök sötétség, magányosság, örökös vihar; ha ott, azon az arasznyi helyen kellene állva töltenie egy életet, ezer évet, egész örökkévalóságot, még az is jobb, mint meghalni most mindjárt. Csak élni... élni... élni... Akárhogyan is, de élni!
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Korhadozott az egész világ, ahogyan a fényből a sötétségbe sodródtunk, egyre közelebb a fekete káoszhoz, amelybe a mi köztes világunk végül belehullik, hogy miközben az istenek harcra gerjednek, odavesszen minden szeretet, minden fény és nevetés.
Ha eljövend a búcsúóra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.
A hallgatás egy fajtája: bámul az éjszaka, és álomba merül. Azt hiszem, ilyesféleképpen vagyunk a halállal... ámulva alszunk.
David Herbert Richards Lawrence
Bánta is ő az esőt, maradt volna, míg bőrig ázik, úgy érezte, nem számít semmi, mintha élete beleolvadna a közeli és szinte kívánatos megsemmisülésbe. Új, ismeretlen érzés volt ez a különös, szelíd közeledés a halál felé.
David Herbert Richards Lawrence
Az élők elől elbújhatsz, de a halottaktól nem tudsz elrejtőzni. Csak most értettem meg: egy halottnak mindig igaza van. Azért, mert az ember már nem tud kit hibáztatni.
Ha az ember képes tiszta fejjel, szívvel, lélekkel gondolkodni, be kell látnia: halálának időpontja percre pontosan akkor fog elérkezni, amikor annak eljött az ideje. Sem előbb, sem később. Ennek tükrében pedig vajmi kevés jelentősége van annak, hogy Izraelben vagy Svájcban él-e. Annak azonban annál több, hogy a maradék időt - legyen az egy perc vagy egy évszázad - mivel tölti el.
Amikor az ember kezdi hinni, hogy a halál minden gusztustalan mozzanatát ismeri, kiderül, hogy rohadt nagyot téved.
Nem él, amíg nem ég a gyertyaszál. Az ő élete a fénylő halál. Lángja a saját testébe harap, Mert elégnek, kik világítanak.
Facebook
Pinterest