Idézetek a halálról
De mindig úgy érzi az ember, hogy őt semmilyen baj nem érheti, a golyók elrepülnek mellette, a betegség elkerüli. Az öregkori halál meg olyan távol van, hogy gondolni se érdemes rá. A halandóság tudatában nem lehet élni. El kell feledkezni róla, és ha efféle gondolatok mégis megkörnyékezik az embert, el kell űzni, el kell fojtani őket, máskülönben meggyökereznek az agyában, növekedésnek indulnak, és gyilkos spóráik megmérgezik az életét annak, aki megadja magát nekik. Nem szabad arra gondolni, hogy te is meg fogsz halni. Abba bele lehet tébolyodni. A tébolytól csak egyvalami menti meg az embert - a bizonyosság hiánya. A halálraítélt élete, aki tudja, hogy egy év múlva kivégzik, az olyan halálos beteg élete, akinek az orvosok megmondták, mennyi ideje van hátra, a hétköznapi ember életétől csak egyvalamiben különbözik: az előbbiek pontosan vagy körülbelül tudják, hogy mikor halnak meg, a hétköznapi ember viszont mentes ettől a tudástól, és ezért érzi úgy, hogy örökké élhet, noha akár másnap egy katasztrófában az életét vesztheti. Nem a halál a rettenetes. Hanem várni a halált.
Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserűséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással.
Miért ne beszélhessen valaki a halálról, ha azzal könnyít a lelkén? Értelmetlen dolog, ha ők itt hárman most nekiállnak komédiázni és mindenáron megkerülik a szót. Más ott, ahol csoportosan élnek az emberek és egymáshoz bújhatnak félelmük elől. Ott csak ámítsák egymást és önmagukat, takargassák, bújtassák hazug, cifra szavak mögé a halált, akkor is, ha már közel van és akarva-akaratlan be kell fogadniuk. De ők hárman itt ebben a komor házban nyugodtan lehetnek igazabbak, szokás, illendőség, hagyomány nem köti őket, nem is jelent nekik semmit.
Nem ám a Halál, hanem emberek öltek. Jókedvvel, önként.
Az életet ködben úszó határ választja el a haláltól, és csak kevesen látják előre, mikor lépik át.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Minden óra megsebez, az utolsó halálosan.
Isten mindig tudja, kinek mennyi időt szánt a Földön.
Eszedbe jutott-e valaha is, hogy azok, akik leginkább félnek a haláltól, azok félnek legjobban az élettől? Hogy a haláltól való menekülés az élettől való menekülés is?
- Van valami, amit csak a halál kapujában állva láthat meg az ember. (...) - Én nem láttam ott semmit a félelmen kívül.
A legtöbb ember azt hiszi, hogy a halál a legkegyetlenebb dolog. Nem igaz. Egy idő után a remény sokkal gonoszabb tud lenni.
Sohasem féltem a haláltól. A halál valami olyasmi, amit mindig is próbáltam megérteni.
Számomra a halál az halál - végleges és visszafordíthatatlan, ami után nem következik semmi. És ezen se drága virágtartók, se gondozott sírhantok nem tudnak változtatni.
Azt mondják, az egész életed lepereg a szemed előtt a halálod előtti pillanatban. Először is: az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat - örökké tart, tengernyi idő.
Nem értettem, a halála miatt miért válik mindenki automatikusan szentté. A halál, különösen az erőszakos halál a világ legaljasabb tetűjéből is rendes embert csinál. Miért?
Facebook
Pinterest