Idézetek a halálról
A tudat, hogy hamarosan halott leszek, a legfontosabb eszköz, amely segít meghozni az élet nagy döntéseit. Mert csaknem minden - minden külső várakozás, minden büszkeség, minden megszégyenüléstől és bukástól való félelem - szertefoszlik a halál színe előtt, csak azt hagyva meg, ami igazán fontos. Annak tudata, hogy meg fogsz halni, az egyik legjobb módja annak, hogy kikerüljük azt a csapdát, hogy azt gondoljuk, van vesztenivalónk.
Nőttön-nő a halál anyajegye. Kinél lassan, kinél gyorsabban.
A halál a közös úticél, amiben mindannyian osztozunk, és ami elől nincs menekvés. De ez nem baj, mert a halál valószínűleg az élet legjobb találmánya, a változás mozgatórugója: eltünteti a régit, hogy helyet adjon az újnak.
Képzelje el, hogy egyszer meghalok, és akkor csak úgy minden nyom nélkül elmúlok, semmi sem marad utánam, én nem építettem Eiffel-tornyot, Szuezi-csatornát se ásattam, hát akkor mi marad?
Egy fél éve már, hogy kihunyt egy fény. Csillagként szállt, de emberként élt.
Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése. Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mások.
A halottak nem halnak meg. Ha szerettél már érett szeretettel, ezt te is tudod.
Akiket legjobban szeret az Úr, azokat szólítja magához a leghamarabb.
Azt mondják, a haldoklók, mielőtt a szem végkép lecsukódnék, egy mély nagy áttekintéssel belátják az egész, hosszú életutat, mi mögöttük fekszik.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe a felesége, s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat - csak ő nem lesz itt soha többé.
Én úgy szeretném felosztani a hátralévő napjaimat, hogy minden száz évben fölkeljek a síromból egy napra, és átröpüljek hazám fölött. Mert vágyom ugyan már a pihenésre, de az örökös elmúlás nem lenne olyan kellemetlen, ha apróbb dózisokra osztaná a gondviselés. Egyszerre megsemmisülni borzadályos, részletekben ellenben mulatságos lenne.
Az idő nagy tanítómester, de sajnos minden tanítványát kivétel nélkül megöli.
Éjjel, patika, utca, lámpa, értelmetlen, halotti fény. Élj még húsz évet - mindhiába, akkor is így lesz. Nincs remény. Meghalsz - s kezdődik minden újra, és nem változik meg soha: jegesen gyűrűző csatorna, éj, utca, lámpa, patika.
A halál ellen nincs szükségem fegyverre, mert nincs halál. Egyvalami van csak: a haláltól való rettegés, ez gyógyítható, de fegyver nincs ellene.
Mennyivel könnyebb meghalni azoknak, akik hisznek valamiben! Azoknak, akik hisznek abban, hogy a halál nem mindennek a vége. Azoknak, akiknek a szemében a világ fehérre és feketére válik szét, akik pontosan tudják, mit kell tenniük és miért, akik egy eszme, egy hit fáklyáját tartják a kezükben, és annak fényében minden egyszerűnek és érthetőnek tetszik. Azoknak, akik semmiben sem kételkednek, akik semmit sem bánnak. Az ilyenek könnyen halnak meg. Mosolyogva halnak meg.
Facebook
Pinterest