Mikszáth Kálmán

A Mikulás úr nem ismer tréfát és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másik a másikra.

Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?

A bolondok gondolatai az érzésnek az ész által meg nem nyesegetett vadvirágai.

Istenem, de nehéz okos embernek lenni!

Egy bakter nem vigyázhat két falura.

Amit egy nő meg akar tudni, azt kiveszi vagy sírással, vagy kéréssel, vagy édes csókkal.

A természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Oly csúnya a halál... és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

A folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket.