Idézetek a halálról
Nem ravatalos szűk szobában: Ott fent feküdt, a hegytetőn. Tavaszi szél suhant felette, Nappal a napfény nézegette, Éjjel a csillagok, merőn.
Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon Csak miriád virág szelíd sajkája leng: Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét, Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.
Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a beton hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek.
A halál távoli gondolat csupán, még ha a közeledben érzed, akkor is.
Mindnyájunknál eljön a pillanat, Mademoiselle, amikor a halál kívánatosabb az életnél. De elmúlik - elmúlik a bánat és a gyász. Most ezt nem képes elhinni, tudom.
Soha ne állj bosszút azért, hogy halandó vagy: halhatatlanságod záloga éppen halandóságod szépségében rejlik.
Mint keskeny fénysarló, a holdnegyed Mereng a puszta temetők felett. Mintha tartozást kén' lerónia S milljó fej körül volna glória.
Van egy dolog, amit nem tudsz, akármennyi pénzed legyen, más nevére átírni a neved a kereszteden.
A halál úgyis eljön értünk, és ha az ember aggódik miatta, csak sokasodnak a ráncai.
Mi is a halál, ha jól meggondoljuk? Rossz pillanat, vámsorompó, ahol a kevésből átkelünk a nincsbe. A megalopoliszi Kerkidásztól megkérdezték egyszer, hogy szívesen hal-e meg. Hogyne halnék meg szívesen, válaszolta, hiszen a halálom után csupa nagy emberrel találkozhatom: Püthagorasszal a filozófusok, Hékataiosszal a történetírók, Homérosszal a költők, Olümposszal a zenészek között.
Na és, ha fölakasztanak? Akár a kötél, akár más halál; akarom mondani a kötél nem is akármilyen halál. Méltó a bölcshöz, aki egész életében ingadozott; amolyan se hal, se hús, amilyen az igazi kételkedő szellem, pürrhonizmussal és tétovázással teljes halál, amely függőben hagyja az embert ég és föld között. Filozófushalál, s ki tudja, talán erre jelölt ki a sorsom. Nagyszerű dolog úgy halni meg, ahogy éltünk.
Mennyit panaszkodott az életére: túl sok a munka, túl sok az adó, túl sok a kötelezettség... Te jó ég, milyen hülye volt! Nincs semmi, ami szórakoztatóbb lenne az életnél. Még egy szomorú nap is megélt-átélt nap volt. Most már tudta. Kár, hogy nem jött rá hamarabb. (...) Ez a baj a halállal: akkor szembesít a legfontosabb kérdésekkel, amikor már túl késő.
Ó, halál, te örök telhetetlen, gyűlöletes, mégis győzhetetlen, engem mindig zaklató fehérség! Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, ellenséged vagyok rendületlen, embereknek kell ez a merészség.
A történelem nullára kerekíti a hullákat. Ezeregy az továbbra is ezer. Az az egy, az mintha egyáltalán nem is létezett volna: kitalált magzat, üres bölcső, senkinek fel nem nyitott ábécéskönyv, levegő, mely nevet, kiabál és nő, lépcső a kertbe menekülő pusztaságnak, senki helye a sorban.
Facebook
Pinterest