Nagy László

Ó, halál, te örök telhetetlen, gyűlöletes, mégis győzhetetlen, engem mindig zaklató fehérség! Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, ellenséged vagyok rendületlen, embereknek kell ez a merészség.

Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek - Hajnaltüzes hajlék a te közelséged.

Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom.

A reményt nem szabad feladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiából, katasztrófából csak a remény segít kilépnünk.

Ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát.

S rázkódhat a siratók háta, a Mindenség nem borul gyászba!

Nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak.

Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta?

Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel
legyen a koloncom tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények!

Létem, ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva A Szerelmet a túlsó partra!

Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig.

Én fekszem itt a kihűlt földön: eleven kincse még a nyárnak, vétkek s rossz jelek rohamozva édes húsomra idejárnak.

Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré.

Igazán s végleg téged várlak, Érdes tüllben gyere lassúdan, Horzsolj végig s hagyj itt örökre Izzó kikerics koszorúban.

Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem.