Nagy László

Éltem ötven évet holtan, öt percig ha boldog voltam.

Szép volt baltám, szép a nyele, Rútul széjjel vágtak vele.

Legyen vállalható aki átlátható, legyen fölfogható aki elfogható, legyen elrejthető aki megköthető.

Lángokat lehelsz a télbe, selyemben kiállsz a szélbe, havas melled ormosodik, szemem érte kormosodik.
Becsületed romló pénz lett, s gyönyörű vagy, mint az ének.

Ősszel édesült szerelem, mint a bor, télre kiforr, lélekben erős ragyogás, mint a pohárban a bor.

Isten a könnyben elcsöpög, elhágy engemet vakmerőn, lázas burokban hömpölyög világgá tárult hómezőn.

Szerelem, jaj te szerelem, dadogást hoztál, tébolyt, életem, telivér életem: jég alatt alvó vérfolt.

Puszta világra jön a tél, árvaságomra nincs födél.

Én lélegzek benned, élsz bennem, te bátor, vagyunk mi egymásnak fölvirágzott sátor. (...)
Szerelem, arannyal befújt hársfa-teknő, rengess minket, födj be tüzes bárányfelhő!

Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem.

Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig.

Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád.

Ez a világ ellobban Ölelj engem mégjobban
Hajamtól a sarkamig Hajnalig, de hajnalig
Nem hajnalig, örökig Szakadatlan örömig.

Ha már nincsen semmim ezen a világon, bagoly huhogása ne verje föl álmom.

A földi szerelmet ne vesd meg, ne vidd a semmibe a tested.