Idézetek a halálról
Senki nem veszi észre, hogy elmegyünk. Úgy értem... a pillanatot, amikor ténylegesen elmegyünk. Legfeljebb egy suttogást hallasz, a víz susogását, ahogy a hullám partot ér.
Csak a halál szerelmének megízlelésével vívhatja ki az ember a szabadságot. Halandó kötelékeink felismerésével válunk csak szabaddá, azzal, ha felfedezzük az élet láncolatát alkotó hurkokat.
- Valamikor mindannyian halottak leszünk csempézett helyiségekben. - De magamat legalább nem kell majd néznem.
A jó halál nemcsak gyors volt és fájdalommentes. A jó halál azt is jelentette, hogy az illető rendben hagyta itt a világot, megelégedéssel tért meg az Árnyékba, hogy van, aki gondoskodjon a szeretteiről, biztonságban tartsa őket, és habár gyászolniuk kell, biztosak lehettek benne, hogy nem maradt semmi olyan, amit nem mondtak el, vagy nem tettek meg.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.
Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.
A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket, hiszen továbbra is a szeretteink maradnak, és mellettünk maradnak. Ezt rendkívül nehéz elfogadni.
Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el.
Lehet, hogy a halál nem találomra válogat, hanem Isten akarata szerint a gyengéket viszi el a csapatból.
Ha a szerelem ölne meg, nem fájna a halál.
Hiába hal meg valaki, ha tovább él az ember emlékezetében.
Mert mi vagyunk az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él, mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, soha el nem múló nyárban csónakázik, soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.
Úgy gondolom, hogy mielőtt meghalunk, látjuk életünk legnagyobb slágereit. Mint egy slágerlistán: a legjobb dolgokat, amiket valaha tettünk.
A halálra gondoltam. Nem töltött el félelemmel. A halálom végül is természetes és elkerülhetetlen folyománya annak, hogy élek. Mint minden kínai, én is hittem, hogy a halálom csupán egy intervallum az élet szakadatlan folyamatában, hiszen az életem folytatódik a gyermekemben és az ő gyermekeiben, generációk során át, akár egy végtelen, hömpölygő folyam.
De könnyű kívánni a halált, ha nincsen semmi bajunk! De könnyű beleszeretni a halálba annyira, amennyire én voltam szerelmes belé világéletemben, holott láttam, hogyan roppannak össze leghűségesebb imádói, mikor eljön a vég, hogyan sikoltozzák, hadd éljek még, mintha semmi értelme sem lenne a fekete fátylaknak, a liliomoknak, a gyertyaillatnak, és a sírgödör grandiózus ígéretének. Tudtam ezt. De azért mindig azt kívántam, hogy bár haltam volna meg. Így bírtam ki az életet.
Facebook
Pinterest