Idézetek a halálról
Nem keresem, de ha kérdi hollétem a halál, szürke szóval közöld vele, engem erre talál.
A halottak számára sokkal fontosabb, hogy törődjenek dolgokkal, mert csak ez tartja őket tudatuknál. Enélkül elhalványulnak, elfogynak, elvékonyulnak, míg szinte suttogássá lesznek. Ugyanez történik az emberekkel is, de azt senki nem veszi észre, mert a testük álarcként takar. A halottaknak nincsen maszkjuk. Hátrahagyták.
A halottak semmit nem akarnak az élőktől, és az élők semmit nem adhatnak a holtaknak.
Amikor szállodába megy az ember, kilép önnön életéből, és semleges zónába ér, tiszta, fehér szobába, ahol nem tűnik olyan különlegesnek a halál.
Minden ember titkon szerelmes a saját halálába, és egy csalódott szerelmes elkeseredésével hajszolja.
A sírban majd eleget pihenünk.
Mint hó a földről, olvadunk. Föld vagyunk csak, mit otthagyunk.
Akik a halál kapujában állnak, az apró dolgokat is mulatságosnak tartják.
A világ szinte még fiatalabb, szabadabb, tágabb és gyönyörűbb lett azután, hogy valaki örökre eltávozott belőle.
A halál olykor valóban úgy borul rá a világra, mint a felhő a napra, hirtelen értéktelenné válik minden "cselekedetünk és tárgyunk", s megfoszt bennünket az irántuk tanúsított érdeklődéstől, létezésük törvényszerűségének és értelmének érzésétől, mindent beborít a szomorúság és az unalom.
A halállal ér véget az ember tanulási, bölcsülési folyamata is, és ha máskor nem, hát akkor kétségtelenül megtudjuk, hogy melyik jobb: hinni vagy hitetlenkedni?
Testem már a földanyák kebelébe megyen, lelkem csillagok közt száguld az éjjelen!
Súlyosnak éreztem a karom és a lábam, csalódás ült rám, valami névtelen, lebegő zavar fogott el. Nem akartam betolakodni a világába. Csak egy ideig át akartam ölelni, a mellkasomra húzni a fejét. Csak át akartam ölelni, míg teste kemény munkával átadja magát a múltnak.
Az utolsó napon sokszor a legderekabbak halnak meg. De az életben maradtak gyorsan felejtenek.
Gyenge a szívem, azt mondja az orvos. Megfelelő halál egy gyenge embernek, azt hiszem.