Idézetek a halálról
Tekintetét a földre szegezte, az árnyékára, a hóhér árnyékára, mely az övét követte. (...) Arra gondolt, ahogyan ebbe a világba belépett: egy hitvány falusi harami (törvénytelen) gyermeke, egy nem kívánt, szánalmas, sajnálatos baleset. Egy gyom. És mégis úgy hagyja el a világot, mint egy nő, aki szeretett és akit szerettek. Barátként, társként, gyámként. Anyaként. Végül mégis nyomot hagy maga után. Nem. Nem volt olyan rossz, gondolta Marjam, hogy így kell meghalnia. Nem annyira rossz. Törvényes vége volt egy törvénytelen kezdetű életnek.
Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőkben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre.
Ami igazán fontos az életben, ami súlyt ad az életnek, az a halál.
Ez az, amibe nem lehet belenyugodni... hogy a legnemesebb gondolatok is megszűnnek a halállal.
A halál gyakorlatiassá teszi a túlélőket.
Lehetséges, hogy akit én A legvadabb, a legnagyobb Ellenségemnek gondolok, Ölébe vesz, ha meghalok?
Ha valaki halott, az még nem jelenti azt, hogy nem élhet nagy lábon.
Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.
Eltűnt a fény, (...) csak az idegvégződések üres, tébolyult rezgése működött tovább, mely nem áll meg, csak órákkal a halál után. (...) Futásnak eredt, és csak rohant lélegzet nélkül... legesleginkább a végső iszonyat elől - ez volt a sápadt fényben rezgő utolsó gondolat, mely sebesen oszlott semmivé az örökkévalóság sötét csatornájában, hogy ne maradjon utána, csak az idegek üres, tébolyult zümmögése.
A halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.
A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg, nincs szubjektív jellegük, mindenestül az objektív jelenségek területére tartoznak, így vagyunk ezzel.
Milyen különös a teremtett lény élet-halál szemérme: elbújik meghalni, mert úgy érzi, a természettől odakinn nem várhat semmiféle tiszteletet, kegyeletet szenvedése, haldoklása iránt - s joggal érzi így, hiszen a vidáman szárnyaló madárcsapat nemcsak hogy nem tiszteli beteg társát, hanem dühében, megvetésében csőrével vagdossa.
Meghalásunk igazság szerint inkább a túlélők dolga, semmint a magunké; mert akár tudjuk idézni, akár nem, lélektani szempontból teljességgel érvényes a tréfás bölcs szava, hogy amíg mi vagyunk, nincs halál, és ha a halál van, mi már nem vagyunk, hogy tehát köztünk és a halál között egyáltalában nincs reális kapcsolat, semmi közünk hozzá, legfeljebb a világnak meg a természetnek van hozzá köze - amiért is minden élőlény roppant nyugodtan, egykedvűen, felelőtlenül és gyanútlan önzéssel tekint elébe.
Filozofálni nem más, mint megtanulni a halált.
A sírbolt a hermetika foglalata, összessége, csakúgy, mint az edény, a jól záródó kristálylombik, amelyben az anyagot végső átváltozásra, megtisztulásra kényszerítik.
Facebook
Pinterest