Idézetek a halálról
Életünk alapjait, apánk közreműködésével, születésünkkor anyánk rakja le, létünk piramisának első kváderkövével. Amíg élünk, különféle tetteinkkel hordozzuk mellé a többit, előbb szélesítve az alapot, majd újabb sorokat kezdve, egyre magasabbra építve ez a sajátos, virtuális piramist, melynek utolsó, a vágyott csúcsra kerülő kockakövét a halál teszi oda helyettünk. Sose tudjuk meg, hogy mikor.
Aligha élt bármikor is olyan ember a földön, akinek a halál épp akkor tett pontot az élete végére, amikor már minden megkezdett munkáját befejezte. És olyan sem túl sok akadt, aki életének végső szakaszában időt kapott arra, hogy befejezze a megkezdett munkáit, lezárva a lezáratlant.
A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él.
A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.
A fájdalom és halál az élet része. Visszautasítani őket maga az élet visszautasítása.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük.
Hajdan az emberek kevésbé irtóztak az elmúlástól, haláltól, és ez kifejezésre jutott a sírkultúrájukban is.
Sebeztek százszor, nem sírtam, ha véreztem, Felkeltem újra, ha új hajnalt éreztem. Por és hamu, mi tűz volt a véremben, Szóljon a vérző ima!
Egyetlen fuldokló sem tudja, melyik csepp Az, amelyiktől ő hal meg.
A halál nem ad okot örömre.
Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik... Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos! Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem.
Nem bűn elkerülni a biztos pusztulást. (...) A gyávaság talán még nem egyenlő a kegyetlenséggel.
Már gumibugyis korom óta fel nem foghatom, miért csak a holtakat illeti a gyengéd tapintat, a suttogóra fogott hang. Ugyanez miért nem jár az élőknek is? Miért nem illeti meg az élőket a jog, hogy ne ölögessék meg őket?
Minden elpusztul egyszer. De nem minden marad halott.
A halál bilincs, de egyben szabadulás a bilincsektől.
Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe.
Facebook
Pinterest