Idézetek a halálról
Amit a halálon értünk, az nem más, mint átlényegülés egy más minőségű összetevők halmazába.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
Olyan mindegy, mint szeretünk, Olyan mindegy, csókunk mifajta, Olyan közeli a Halál S olyan nagyszerü győzni rajta.
Ha ez vígjáték vagy rajzfilm lenne, a halálukat nem gyászolnák, mert ők csak mellékszereplők. A haláluk csak a történet egy része lenne. Azonban ha egy ember meghal, mindig van valaki, aki megsiratja. Van egy kötelék, ami a születésüktől a halálukig összeköti az embereket. Lehet akár főszereplő, akár mellékszereplő, ez a kötelék bizonyítja, hogy igenis léteztek. A temetés ezen bizonyíték egy lényeges része, ami azt jelenti, hogy az életük nem volt jelentéktelen.
Az idős korral vagy a rákkal ellentétben, senki nem lát előre egy öngyilkosságot. Ők egyszerűen csak elmennek anélkül, hogy esély lenne rendbe tenni a dolgokat.
A befejezés, még ha a legörvendetesebb is, szomorú akkord. A kezdet, még ha a legszomorúbb is, jobb, mint a legörvendetesebb befejezés.
Régi história, hogy meg kell halni, és mégis mindenkinek új.
Az ember általában azért küzd, hogy életben maradjon, és nem azért, hogy öngyilkos legyen.
Azt írják rólam az újságok, hogy haldoklom. Ez azonban nem igaz. Amíg élek, ilyesmit soha nem tennék.
Az emberek azt hiszik, hogy amikor meghalnak, a Fény megnyílik, és magába szippantja őket. Az esetek nagy többségében ez történik. De időnként - elég gyakran - a lélek ide van láncolva. Időnként azonban a halottak lelkei, amelyek össze vannak zavarodva, vagy haláluk erőszakos körülményei tartják itt őket, egyszerűen képtelen itt hagyni egy szerettüket, olyan helyeken csoportosulnak, ahol akad elég Erő, hogy táplálja őket, és így többek lesznek, mint egy tarkóba lihegett hideg sóhaj, mint egy puszta emlék.
Különös, hogy egy haláleset milyen megfontolttá teszi az embereket.
Ki a halálban életet keres, az félni megszűnt, annak nem árthat a világ hatalma.
Amikor így a halált látja maga előtt az ember, minden istenhitét elveszíti. Önkéntelenül elkezd töprengeni rajta, hogy hát: Mik vagyunk, és mi ez a mi életünk? Mit jelent ez a világ az örökké keringő bolygóival, őrülten száguldó vonataival, mit ér ez a nagy hűhó és lárma (...)? Hiúságok hiúsága, üres buborék...
Könnyebb elviselni a halált, ha nem gondolunk rá, mint a gondolatát, még ha nem fenyeget is bennünket veszély.
Ölelj meg engem, Istenem, már föl akarom adni az örök ellenállást, már meg akarok halni. (...) Nem félek a haláltól. Megállok vele szemben. De mikor lesújt rám, Isten, ölelj meg engem.
Facebook
Pinterest