Sólem Áléchem

Ha egyszer nincs szerencséje valakinek, akkor annak minden visszájára fordul.

Józan ész és szánom-bánom - ez a kettő mindig későn jön az életben.

Minél szegényebb az ember, annál inkább reméljen, minél több baj éri, annál erősebben kell bíznia.

Akinek a szerencse van megírva, ahhoz az magától is eltalál.

Igazán nincs bosszantóbb dolog a világon, mint ha szidunk valakit, az meg csak hallgat hozzá.

Az ezüst és az arany emberi kéz műve, és az arany meggyilkolja az embert!

Egy tanult embernek semmit sem szabad nagyon a szívére vennie, meg kell értenie, hogy minden úgy történik, ahogy éppen történnie kell, mert ha valaminek másként kellene történnie, mint ahogyan történt, akkor másként történt volna.

Kérdéseket teszek fel az Úristennek, és magam felelgetek rájuk, de már nem is a Jóistennel perelek, ővele már megbékültem valahogy, inkább az embereken bánkódom; miért olyan gonoszak az emberek, amikor pedig jók is lehetnének? Miért kell a maguk és a mások életét megkeseríteniük, amikor csak rajtuk múlik, hogy boldogan és szépen éljenek?

Amikor így a halált látja maga előtt az ember, minden istenhitét elveszíti. Önkéntelenül elkezd töprengeni rajta, hogy hát: Mik vagyunk, és mi ez a mi életünk? Mit jelent ez a világ az örökké keringő bolygóival, őrülten száguldó vonataival, mit ér ez a nagy hűhó és lárma (...)? Hiúságok hiúsága, üres buborék...

Mivel több az ember az állatnál? Semmivel - minden csak hiúság.