Richard Russo

Vajon hányszor törhetik össze az ember szívét büntetlenül egy élet során?

A hazugság többet árt, mint a néma csend.

A szívünk, ez a tökéletlen érzékszerv, néha meghasad, és abba egy kicsit mi is belehalunk. De az igazi szeretet már csak ilyen.

Az emberi természet és a szív olykor olyan csökönyös és olyan számon kérő tud lenni - és a legtöbbször ebbe bele is hasad egy kicsit.

Amikor az ember álmodik, tudja, hogy amit lát, az csak egy álomkép, és hogy fel kellene kelnie, de mégsem teszi.

Az önismeret sokszor nehezebb dolog, mint kiismerni a másikat.

A szülők jelentik egy ember életében a létező legnagyobb rejtélyt. Az ő szerepük az első igazi misztérium, amivel találkozunk ebben a kiismerhetetlen világban. Látjuk őket mindennap, ahogy munkába mennek. Lefestik a kerítést. Majd, ha végeztek, kezdik elölről. De kik is ők valójában? Miért kell lefesteniük újra és újra azt a nyamvadt kerítést? Egy dolog biztos: a valódi okot nem kötik az orrunkra.

Furcsa, hogy néha miket produkál az élet, nem? A kétkedő hinni kezd és fordítva.

A halállal ér véget az ember tanulási, bölcsülési folyamata is, és ha máskor nem, hát akkor kétségtelenül megtudjuk, hogy melyik jobb: hinni vagy hitetlenkedni?

Noha tudjuk, hogy csak illúzió, makacsul áltatjuk magunkat, hogy miközben idősebbek leszünk, a korral mi is változunk. Abban reménykedünk, hogy újabb és újabb élmények érnek majd minket, de valójában rettegünk, mert az egyetlen igazi élmény, ami még várhat ránk, az a halál. Abból pedig, köszönjük, de amíg lehet, nem kérünk.