Bernard Cornwell

Korhadozott az egész világ, ahogyan a fényből a sötétségbe sodródtunk, egyre közelebb a fekete káoszhoz, amelybe a mi köztes világunk végül belehullik, hogy miközben az istenek harcra gerjednek, odavesszen minden szeretet, minden fény és nevetés.

Ha a föld tömör és agyagos, két ökröt fogunk az eke elé, de sokszor így is véreznek, annyit kell ösztökélni őket, hogy felszántsák a talajt, mivel az ökröknek együtt kell húzniuk, ezért egy járomba vannak fogva. Az életben az egyik ökröt Végzetnek hívják, a másikat Eskünek.

A vágyakozás teszi tönkre az életünket, míg végül nem számít más, csak az, akit szeretni vélünk. A bűbáj hatására ölni is képesek vagyunk érte, és nekiadjuk mindenünket, hogy amikor megkapjuk, amire vágyunk, ne maradjon utána más, csak egy szertefoszlott ábránd. A vágy út a semmibe, az ismeretlenbe, sok férfi mégis elindul rajta, és még azzal se törődik, hogy hová vezet.

Az igazán nagyok a magányosokból lesznek.

Az életben nincs szabad választás, hogyan is lehetne? Attól a pillanattól, hogy világra jövünk, a három norna tudja, merre vezet életünk fonala, milyen mintává szövődik és hol ér majd véget.

Valamennyien magányosak vagyunk, és azért tapogatózunk a sötétben, hogy megragadjuk valakinek a kezét.

Hol háború kezdődik, varjak dalolnak, és farkasok üvöltenek.