David Foenkinos

A szerelmi érzés hajlamosít legjobban a bűntudatra. Hatása alatt úgy vélhetjük, hogy minden sebet mi ejtettünk szerelmünk tárgyán.

Egy kapcsolat kezdetén külön elemzést érdemel minden csók. Mindent tökéletesen rögzít az emlékezet, aztán fokozatosan eltéved az ismétlődés kuszaságában.

Egy románc során a szesz két ellentétes pillanathoz társul: mikor felfedezi egymást a pár, és mindent el kell mesélniük, illetve, mikor már nincs mondanivalójuk egymásnak.

Ingajáratok kötik össze a szenvedés meg a felejtés szigetét, sőt egy távolabbit is, a reményét.

Rámosolygott... visszamosolygott. A mosolyvalcer elölről. Meghökkentő ez néha a fogadalmakkal, az ember eltökéli, hogy így és így lesz ezentúl, és elég egy pici szájmozgás, máris vét a megingathatatlannak elkönyvelt törvény ellen.

Az ígéret hatálya nem terjed túl az ígéret betartásán.

Nem normális, ha minden folyton tökéletes. Az életben adódó alkalmak zöme piszkozat, firka, fehér folt.

A magány is jobb, mint tovább szélesíteni a szíveik közti katlant.

Sosem egyszerű a nézésről a beszélgetésre váltani, szemezésről szólásra.

Testünk órája nem racionális. A szerelmi csalódás tökéletes példa: nem lehet előre időzíteni a kigyógyulást. Amikor a legistentelenebbül fáj, azt hisszük, a seb nem forr be soha. Aztán egy reggelen meghökkenünk, mert sehol a szörnyű teher.

Bizonyos mondatok nem jönnek ki az ember száján magázódva. A vigasztaló mondatok ilyenek. Ki kell radírozni a távolságot, hogy elhangozhassanak.

Csak a gyertyák ismerik a haláltusa titkát.

Vannak nagyszerű emberek, akikkel rosszkor találkozunk. És vannak emberek, akik attól nagyszerűek, hogy jókor találkozunk velük.

A gyászban ellentmondásos hatalom munkál, megfellebbezhetetlen hatalom, amely éppannyira ösztökél a szükségszerű változtatásra, mint amennyire csábít a múlt iránti beteges hűségre.

A párkapcsolat az az ország, ahol a legalacsonyabb a várható élettartam.