Diego Marani

Azt akarom, hogy érintetlenül maradjon meg bennem azoknak a helyeknek az emléke, amelyeket az idő megédesített és megtisztított minden fájdalomtól. És nem is lesz baj, ha egy napon az emlékezet elveszti azokat a képeket is, és hagyja, hogy feloldódjanak a feledésben. (...) Ha soha semmit sem felejthetnénk el, az elviselhetetlen volna.

A háború más távlatot ad a dolgoknak, eltorzítja a valóságot. Minden mulandónak, pillanatnyinak tűnik.

Kevesen kapnak esélyt arra, hogy a túlvilágon vigaszra leljenek. Semmit sem érnek tetteink, nem számíthatunk értük jutalomra. Mert előre meg van írva a sorsunk. Kárhozatunk vagy üdvözlésünk már világrajövetelünk napján kihirdettetik. De csak a halálunk után szerzünk tudomást róla. Ezért az élet számunkra nem más, mint gyötrő várakozás.

Ez a mi túlvilágról alkotott felfogásunk: fél méterrel a föld alatt, nem pedig ünneplő szentek körében.

Az igaz szó. Az élet és a halál közti különbség csakis abban érhető tetten.

A helyes szó harmóniát kölcsönöz a gondolatnak, a zene sziklaszilárd matematikai bizonyosságával ruházza fel.

A szabálymindig a szót követi: ez minden nyelvtan gyenge pontja. A szabály nem teremt rendet, csupán a rendetlenség leírása.

Mint minden, ami az ember sajátja, a nyelv is változik, és nyelvi tisztaságra törekedni éppoly értelmetlen, mint faji tisztaságra.

Minden nyelv az egyszerűsödés útján halad, azaz a jelentés maximumát kívánja kifejezni minimális hangtorlódással. Ezért van az, hogy a legrövidebb szavak a legősibbek, a leginkább korrodálódottak.

Az, amire másokból emlékezünk, pusztán emléke annak, amit rájuk vetítettünk.

A hiábavaló erőlködésben, hogy feloldjuk a halál misztériumát, birtokolni akarunk, magunkba szívni az életből, amennyit bírunk. Nem vesszük észre, hogy így teszünk tönkre mindent, amiről azt hisszük, szeretjük.

Kapcsolatot létesíteni, ez a kulcsa mindennek. Elfogadni, hogy találkozunk a másikkal, anélkül, hogy kisajátítanánk, anélkül, hogy várakozásaink, elvárásaink tükrévé tennénk.

Amikor két ember találkozik, óhatatlanul bekövetkezik, hogy kölcsönösen színt vallanak egymásnak a múltjukról, olyasféleképpen, mint amikor a vámnál az ember bevallja, hogy van-e nála tiltott áru. Hogy az újonnan létesítendő kapcsolat szolgálatába állítsa a múltat, hogy megfizesse érte a vámot.

Az életet rögtön el kell költeni, helyben elfogyasztani, amikor még meleg, mint a frissen sült halat újhagymával a piacon.

A fájdalom nem olyasvalami, amit meg lehet osztani. Mindenkinek meg kell fizetnie a maga részét.