Diego Marani

Olykor elég egy illat, egy fény, egy dallam, amit ezerszer érzett, látott, hallott, anélkül hogy tudatosult volna, ami hirtelen előhívhat egy emléket.

Elég egy fuvallat, ha a hamu alatt parázslik még valami.

Saját országunk eper, az idegen ország fekete áfonya.

Mindannyian arra vágyunk, hogy valaki megőrizzen minket az emlékezetében.

Az emlékezet az a fájdalomdíj, amelyet nap mint nap fizetek, amikor felébredek ebben a világban, és beletörődök, hogy benne élek.

Az elsajátított nyelv csupán álarc, kölcsönzött identitás. Kellő távolságtartással kellene hozzá viszonyulni, és sosem volna szabad engedni a csábításnak, hogy az ember teljesen alkalmazkodjon hozzá, és ezáltal megtagadja anyanyelve hangait, hogy a másokét utánozza. Aki enged ennek a csábításnak, azt kockáztatja, hogy elveszíti az emlékezőképességét, a múltját, anélkül, hogy másikat kapna helyette.

Az ének akkor szép, ha hamar véget ér, és akkor jó, ha igazsággal végződik.

Egy nyelv formái óhatatlanul visszahatnak arra, aki azt a nyelvet beszéli, alakítják az arcát, a házakat, a földet, a szokásokat, az ételt.

A megismerés utazás, és a lehetséges utak száma végtelen.

Szép dolog az éneklés. Az ember tüdeje megtelik levegővel, a vére fürgébben kering, az agya is felgyorsul. Így lesz a szomorú dallamokból is vidám zene.

A csend a zenében olyan, mint a fehérség az akvarellen. Nem szín, de szükség van rá a festéshez.

A leghelyénvalóbb, amit tehetek, hogy leélem a maradék életemet, mint ahogyan az ember végigszívja a cigarettáját, sietősen, hogy minél hamarabb végigégjen, miközben szemével már azt keresi, hová dobhatná el a csikket.

Az a remény éltet bennünket, hogy emlékeink visszatérnek. Hogy valamit előre jeleznek.

Nem merek semmit sem remélni. Megelégszem azzal, hogy félreteszem az érzéseimet a későbbi reményhez! Az idő majd megmutatja, melyekben van ott a remény folytatása, és melyektől kell megválnom.