Ambrus Zoltán

Vannak nem írók és írók is, akik csak máshonnan szerzik, bevásárolják vagy lopkodják a gondolatot. Vannak mások, akik csereberélik; termelik is, kölcsön is kérik; adják is, veszik is. És vannak olyanok is, akik a nagy gondolatvásárban nem a keresők, hanem a kínálók (néha talán a hasztalanul kínálók) közé tartoznak.

Az élet a fődolgaiban mindig ugyanaz.

Vannak emberek, akik egy életen át ártanak a másiknak, ahol csak lehet, és százszor kisebbítik vagy százszor rágalmazzák ezt a szerencsétlent, csak azért, mert ez a másik egyszer, egyetlenegyszer megsértette a hiúságukat.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketítő, butító.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, amíg ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a múlt képeit, amelyek, ha olykor összefacsarják a szívemet, fölidézik az eltűnt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak - nem akarom elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rágondolni. Megőrzöm, ami Őbelőle még él, amíg megőrizhetem. Hisz azok a képek is, amelyek a legerősebben dobogtatták meg szívünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, amikor az idő már mindentől meglopott bennünket, amikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyúan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén! (...) Amikor a múltat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt!

Az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé.

Naplót írni - a legtöbbször azok gyengesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket.

A bölcs természet úgy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, mellyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. (Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.)

Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén.

Mi, akik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek, egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről? A szerelem egy kis meztelen kölyök, aki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény.

Az ember nemigen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlítgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap újra megállapítja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de így van.