Idézetek a halálról
Egy temetés kicsit olyan, mint maga a halál. Lehetnek kívánságaid, terveid, amit csak akarsz, de amikor eljön a napja, semmi beleszólásod nincs a dologba.
Egyetlen egy gondolat bánt engemet, megvetett ágyban párnák között halni meg. Úgy múlni el, mint aki nem is volt talán, hajnali árnyék egy bérház oldalán.
A halottak mindenestül meghalnak, és soha többé nem adható nekik semmi, sem engesztelésből, se szomorúságból, se szeretetből.
A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat műve. És nem ismer kegyelmet.
Meghalunk - ez a világ rendje. De érdemes harcolni az életért.
Senki sem hal meg egyedül. Mikor valaki meghal, egy részük, mely másban él, szintén odavész.
Amikor egy szülő meghal, a gyerek rádöbben a saját halandóságára, de amikor egy gyermek hal meg, a halhatatlanság az, ami a szülő elveszít.
Az elmúlás tényéhez alkalmazkodni kell, s az ember végtelen találékonysággal terveli ki a tagadás, netán a menekülés különböző útvonalait. Gyermekkorunkban a szülői vigasz, illetve a világi és vallásos hitrendszerek segítségével tagadjuk a halált; később megszemélyesítjük, valós alakká, szörnyeteggé, démonná tesszük. Elvégre ha a halál egy bennünket üldöző démon alakját ölti magára, akár ki is térhetünk előle; és bármilyen rettenetes is ez a halált hozó szörnyeteg, az igazságnál - miszerint saját halálunk csíráit önmagunkban hordozzuk - mégsem borzasztóbb.
Felnőttként megtanultuk kiiktatni gondolatainkból az elmúlást; igyekszünk elterelni a figyelmünket; pozitív fogalmakat kapcsolunk hozzá ("eltávozás", "hazatérés", egyesülés Istennel, végső béke); mítoszokba kapaszkodva tagadjuk; maradandót alkotva halhatatlanságra törekszünk, gyermekeink képében kivetítjük magunkat a jövőbe, vagy olyan vallást követünk, amely lelki újjászületést ígér.
Tudjuk, hogy a halál létezik, azaz elméletileg tisztában vagyunk a tényekkel, de az ember - illetve az elmének az a része, amely tudat alatt a megsemmisítő szorongástól véd - leválasztja, elkülöníti magától az elmúláshoz kapcsol rettegést. Ez az elkülönítés nem tudatos, számunkra láthatatlan, ám létezéséről meggyőződhetünk azokban a ritka esetekben, amikor a haláltagadó gépezet kudarcot vall, és a halálfélelem teljes erővel felszínre tör.
Bár minden erőnkkel arra törekszünk, hogy párosan vagy csoportban éljük az életünket, bizonyos pillanatokban, például a halál közelében, az igazság - miszerint magányosan születünk, és meghalni is egyedül fogunk - dermesztő egyértelműséggel tör a felszínre. Számos haldokló (...) szerint a halálban az a legrettenetesebb, hogy egyedül kell végigcsinálni.
Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök: a halál-e vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy túl a határon?
Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.
Ha természetesnek érzed, hogy az emberek másokért meghalnak, akkor te is biztosan tudod, hogy időnként egyetlen emberélet feláldozásával sokan mások megmenekülhetnek.
Ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik - mit lehet könnyebben pótolni az embernél?
Facebook
Pinterest