Idézetek a halálról
Semmi bizonyíték nincs arra, mi vár ránk a halál után: semmivel nem támasztja alá a tudomány, csak a puszta ígéret van, és a szükségletünk, hogy higgyünk abban, mindennek van értelme.
A halál néha természetes jelenség, könyörületes, mert véget vet a szenvedésnek. De túl gyakran előfordul, hogy orgyilkosként tör ránk, tele értelmetlen kegyetlenséggel, az együttérzés minden nyoma nélkül.
Az a fény, melyet az ember halálában felfelé mozdít csupán Isten testületi tanácstermének vissza nem tükröződő neonfénye.
Azt beszélik, az ilyen pillanatokban az ember szeme előtt lepereg az élete. Ez nem igaz. A halál küszöbén a tudatot teljes egészében kitölti a bénító félelem olvadt gyantája. A vég közelsége minden gondolatot elsötétít, elvész a test feletti kontroll, még a belek is elárulják a tulajdonosukat - a valódi halálban nincs semmi hősies és magasztos.
A halál egy elefánt, a tekintete fáklya, a horpasza rettenetes, habos. Iszonyú bestia.
Télen minden ellenáll a változásnak; csak az élet lobban ki könnyen.
Az ember az egyetlen állat, mely a haláltól fél. Az ember egyáltalán félénk valami. Nem is lehet érteni, hogy félelmében már régen el nem pusztult. Rettenetes sokat kellett neki rettegnie az életéért a roppant régiségben, hogy ennyire beleivódott nemzedékről nemzedékre a félelem. Már csak ha a jelét látja a halálnak, eláll a lélegzete, mintha az emberi halál oly ritka volna, hogy nem lehetett volna eddig hozzászoknia, hogy mindenki meghal.
Mindannyian tudjuk az időnk végességét, hogy minden nappal eggyel kevesebb van hátra, de valahogy a búcsú mégis a ködbe vész.
Ha a sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!".
Oly rövid az élet, és nincs bizonyosság afelől, hogy két cingár lelkünk otthonra lel majd egy örökkévalóságban. Meglehet, hogy csak itt és most élünk.
A halál pillanata olyan, mint a dugó: ügyes ember mindig csak kihúzza valahogy.
Hogyha kiszállnék csendben, szépen, elegánsan a semmibe, vállat vonna csak a világ, a mérleg nyelve se föl, se le.
A halál senkinél se bérel állandó lakást (...), nincs rá ideje.
Éveket szőnek kegyetlen percek, Ha lejár időd, érted jönnek. Viharból révbe érve, harc után béke, a vendégkönyvből törlik neved.
Vizsgázhatok helyetted, kivihetem a szemetet helyetted, de nem halhatok meg helyetted. A halál pillanatában mindannyian egyedül maradunk, és mégis, talán mégsem. A szülő anya is magára marad a végső pillanatban, neki kell megszülnie picijét, amit elkezdett, nem fejezheti be más. Mégis, sokan mondták nekem, hogy a fájdalom elbírhatóvá válik, amikor hirtelen rádöbben a vajúdó nő, hogy évezredek óta, most, és a jövőben is millió és millió nő szült, szül és szülni fog, és hát nincs is egyedül, mert részt vesz ebben az örökké tartó folyamatban: az élet szül. A haldoklás nagyon hasonlít a vajúdásra. Szerintem mindenki abban reménykedik, hogy ne kelljen egyedül éreznie magát a halál küszöbén, hogy valami vagy valaki belesegíti abba az örökké tartó folyamatba, ami a halál: az élet meghal.
Facebook
Pinterest