Idézetek a halálról
Eszembe jutott az Ezeregyéjszaka egy rég olvasott sora: "Az élet álom, melyből felébredés a halál"
Emberként boldogan, kiegyensúlyozottan, mosolyogva élni csak azok tudnak, akik elfogadják, hogy meg fognak halni.
Az én generációm már a végét járja, és minden halállal úgy érzem, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem. Soha többé nem lesz senki hozzánk hasonló, miután eltűntünk, de persze soha nem lesz senki máshoz hasonló sem. Az elhunyt embereket nem lehet helyettesíteni. Az általuk hagyott űr betöltetlen marad, hisz minden ember sorsa - genetikai és neurális sorsa -, hogy egyedi személy legyen, a saját úját kövesse, a saját életét élje, és a saját halálával fejezze be életét.
A hullamerevség egyenlőséget teremt.
Még nem szolgáltam meg a halált, egyszerűen nem tudtam megfizetni, mert a halál az életbe kerül, és túlságosan keveset éltem még eddig.
Az életben a legfontosabb dolog - maga az élet. Minden bűnt le lehet vezekelni, minden bajt orvosolni lehet. Amíg élsz, mindig jut hely az örömnek is, a reménynek is, a szeretetnek is. De aki meghalt, az veszített.
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
A halál változatlan, csak az élet az, ami változik.
Az istenek időrendben ragadnak el bennünket.
Akárhová vezet is a jövendő, a végállomás mindig a halál, s ez a vég mindig ott van a jelenünkben is.
A halál gondolatának végig kellene kísérnie minden ember életét, ez azonban túlságosan nagy stressz lenne az emberi elmének. Kénytelenek vagyunk úgy élni az életünket, mintha halhatatlanok lennénk.
A halál az egyetlen isten, aki jön, mikor hívják.
Ne attól félj, hogy az életed véget ér, hanem attól, hogy sohasem kezdődik el!
Híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.
Az ember veszendő. Lehetséges; de vesszünk el úgy, hogy ellenállunk, és ha meg kell semmisülnünk, ne tegyünk úgy, mintha azt hinnénk, hogy ez valami fényes igazságosság.
A halál egyszer ránk nevet, fiam, s mi nem tehetünk többet, mint hogy visszanevetünk rá.
A Halál kedves, kissé ütődött fickó. Ha találkozunk a krimóban, a zakógombomat csavargatva kérdezi: "Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?"
Nevetünk egyes népek együgyűségén, melyek a halottak mellé élelmiszereket temetnek, abban a hitben, hogy azok hasznosak és szükségesek lesznek nekik a másvilágon. Vajon nevetségesebb és képtelenebb dolog-e azt hinni, hogy az emberek esznek a haláluk után, mint azt képzelni, hogy gondolkodnak, kellemes vagy kellemetlen képzeteket alkotnak, élveznek, szenvednek, bánják földi tetteiket, vagy örülnek, miután már felbomlottak és porrá váltak azok a szerveik, amelyek érzeteket és gondolatokat kelthetnek bennük? Azt mondani, hogy az emberek lelke boldog vagy boldogtalan lesz a test halála után, azzal a kijelentéssel egyenlő, hogy az emberek képesek látni szem nélkül, hallani fül nélkül, ízlelni íny nélkül, szagolni orr nélkül, tapintani kéz és bőr nélkül. Mégis egyes nemzetek, melyek nagyon is értelmeseknek hiszik magukat, ilyen nézeteket vallanak!