Idézetek a halálról
A haláltól is megcsömörlik az ember.
Mulandó életedet mérd az örökkévalóság mércéjével, akkor nem lesz rajtad hatalma a halálnak.
Kevés olyan élmény van, ami olyan közel hozna egymáshoz két embert, mint közösen szembenézni a halállal.
Régebben azt gondoltam, a sötétség és a halál feltehetőleg egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tűnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk. De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz. Az egyik időleges, a másik nem.
Minél közelebb kerülsz a halálhoz, annál jobb a történet.
Nem tudsz megijeszteni a halállal, mert minden, amitől félni lehet, az életben történik velünk.
Álom és halál fivér meg nővér.
A Halál Ura nem várja meg, hogy befejezd bármi dolgodat. Ha félben van csakugyan bármid, még ma láss hozzá és fejezd be.
Ha soká élsz a gyönyöröknek, nehezen fogsz megválni tőlük. Tudd, halálod úgyis utolér. Gyönyört csak balga hisz öröknek.
Jobb lovagként meghalni, mint úgy élni.
Az öngyilkosság nem vet véget a fájdalomnak, csupán a megtört túlélőkre hárítja azt.
A halál számomra betolakodónak tűnik. Öngyilkosság esetén a halált nem érzem a barátomnak. Terroristának tűnik, aki megölt egy ártatlan szemlélőt. Az öngyilkossággal bekövetkező halál pedig olyan, mintha a legaljasabb átverés lenne: a halál behálózta az illetőt, és rávette, hogy önként válassza őt. Öngyilkosság esetén a halál csaló, manipulátor, a legádázabb ellenség.
A halált nem szabad tétlenül elfogadni. Lehet, hogy "hozzátartozik" az élethez, ám továbbra is ellenség, amellyel fel kell venni a harcot, és amelyet le kell győzni.
Micsoda szánalmas klisé az, hogy "emlékeimben örökké él". Él? Hisz pontosan azt nem teszi! Mintha úgy gondolnánk, mint az ókori egyiptomiak, kik balzsamozással remélték megőrizni halottaikat. Hát semmi nem győz meg bennünket, hogy nincsenek többé! Mi az, ami megmaradt belőlük? Egy holttest, egy emlék, (némelyek szerint) a kísértetük. Ugyan, szemfényvesztés, badarság! Mindhárom a halál szinonimája.
A legnehezebb benne az, hogy soha nem fogjuk tudni megkérdezni az öngyilkostól: miért?
Facebook
Pinterest