Susannah Cahalan

Az élet olykor kis masnival átkötve nyújtja felénk a metaforákat ‒ éppen akkor, amikor szükségünk van rá. Amikor azt hiszed, minden elveszett, szinte váratlanul kerül elő épp az, ami kell.

Amikor az agy a visszaemlékezésen munkálkodik, az idegsejtek hasonló mintázatban sülnek ki, mint ahogy az eredeti esemény érzékelésekor tették. Ezek a hálózatok összefüggnek, és valahányszor elővesszük őket, mindig erősebbé válnak és egyre jobban kapcsolódnak egymáshoz. Működésükhöz azonban megfelelő előhívójelekre ‒ szavakra, illatokra, képekre ‒ van szükség, hogy visszajöjjön az emlékkép.

Az újságírók állandóan megkérdőjelezik önmagukat: olykor katasztrofális heteink vannak, amikor a sztorik nem állnak össze, a források pedig bezárkóznak. Máskor pedig brillírozunk, és még a lehetetlen is sikerül. Az ember néha úgy érzi, ő a legjobb a szakmában, néha meg csak egy romhalmaz, aki inkább valami irodista állást fontolgat. Végül a csúcspontok és a hullámvölgyek kiegyenlítik egymást.

Az egészséges agy százmilliárd idegsejt szimfóniája. Minden egyes agysejt működése belesimul a nagy egészbe, s ez teszi lehetővé a gondolatok, a mozdulatok és az emlékképek születését - még egy tüsszentést is. De elég csupán egyetlen disszonáns hangszer a szimfónia harmóniájának megtöréséhez.

Kevés rosszabb dolog van annál, mint szánalmat látni egy korábbi szerető tekintetében.

Amikor azt hiszed, minden elveszett, szinte váratlanul kerül élő épp az, ami kell.

Kevés olyan élmény van, ami olyan közel hozna egymáshoz két embert, mint közösen szembenézni a halállal.

Az elme olyan, mint egy karácsonyi izzósor áramköre. Amikor az agy jól működik, minden égő tündöklően világít. A rendszer gyakran képes alkalmazkodásra, így ha egyetlen darab kiég, attól a többi még nem alszik ki. De a probléma helyétől függően olykor egy tönkrement izzó miatt is sötétségbe borulhat az egész sor.

Mindannyian részek összessége vagyunk, és amikor a testünk csődöt mond, az erényeink vele hanyatlanak.