Albert Y. Hsu
amerikai író és szerkesztő
Az öngyilkosság nem vet véget a fájdalomnak, csupán a megtört túlélőkre hárítja azt.
Az öngyilkosság egy vastag, fekete vonallal kettéhasítja életünket. Minden "az előttre" és "az utánra" tagolódik.
A gyász nem dolgozható fel úgy, ha megkerüljük; szembe kell néznünk vele.
A halál számomra betolakodónak tűnik. Öngyilkosság esetén a halált nem érzem a barátomnak. Terroristának tűnik, aki megölt egy ártatlan szemlélőt. Az öngyilkossággal bekövetkező halál pedig olyan, mintha a legaljasabb átverés lenne: a halál behálózta az illetőt, és rávette, hogy önként válassza őt. Öngyilkosság esetén a halál csaló, manipulátor, a legádázabb ellenség.
A halált nem szabad tétlenül elfogadni. Lehet, hogy "hozzátartozik" az élethez, ám továbbra is ellenség, amellyel fel kell venni a harcot, és amelyet le kell győzni.
Bizonyos tekintetben a továbblépés is apám emlékének tiszteletben tartása. Nem akarta volna, hogy a halála olyan mértékben rányomja a bélyegét az életemre, hogy ne tudjak dolgozni vagy eleget tenni a kötelezettségeimnek. Az élet folytatása az emlékezés egy módja. Noha szeretteink már nem lehetnek velünk, mi helyettük is tovább élünk.
Mi, az öngyilkosság túlélői tisztában vagyunk azzal, hogy fájdalmat okoztak nekünk. Saját szeretteink rendkívüli árulással becsaptak bennünket. A haragtartásnak azonban nincs értelme, és bosszút sem állhatunk. Szeretteink már bosszút álltak saját magukon. Így tehát áldozatokként gyászoljuk őket, és megbocsátjuk nekik mindazt a rosszat, amit saját maguknak és nekünk okoztak.
Egy házat lezárhatunk, életünkre azonban nem tehetünk lakatot. Ha magunk mögött hagyjuk a múltat, és egy apró dobozba zárjuk, azzal meggyalázzuk szeretteink emlékét. Ez azt sugallja, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna. Ez egyfajta tagadás. A mi feladatunk az, hogy elismerjük a történteket és azok tragédiáját, hogy belássuk, mindez örökre megváltoztatta az életünket. Más emberként élünk tovább, akik most már másképp gondolkodnak az életről és a halálról.
A halál rendszeresen megjelenik a filmekben, a tévésorozatokban vagy a híradóban, ám ezek a képek nem tűnnek valóságosnak számunkra. Elménkben hatalmas szakadék tátong a halottakról készülő kitalált történetek és a halállal szembesülő hús-vér emberek között. A mindennapokban többnyire azzal a tudattal élünk, hogy mindig lesz holnap.
A megtörtség állapota nem a vég. Fájdalmunk nagy, de nem mindent elborító; veszteségünk hatalmas, de nem örökkévaló; a halál pedig ellenségünk, ám a végső szó nem az övé.