Jean Meslier

Akár létezik isten, akár nem, akár beszélt hozzánk, akár nem, az emberek erkölcsi kötelességei mindaddig ugyanazok lesznek, amíg a rájuk jellemző természetük megmarad, vagyis amíg érző lények lesznek. Van-e szükségük az embereknek istenre, akit nem ismernek, van-e szükségük láthatatlan törvényhozóra, titokzatos vallásra, képzeletbeli félelmekre annak megértéséhez, hogy minden túlzás nyilvánvalóan a vesztüket okozza, hogy saját fennmaradásuk érdekében tartózkodniuk kell e túlzásoktól, hogy önmaguk megszerettetése végett jót kell tenniük másoknak, hiszen ha rosszat cselekednek velük, akkor szükségszerűen magukra vonják bosszúvágyukat és haragjukat?

Egy őszintén ájtatos uralkodó rendszerint nagyon veszedelmes az államra; a hiszékenység mindig korlátolt elmét feltételez; az ájtatosság általában felemészti a fejedelem figyelmét, melyet népe kormányzására kellene fordítania. Papjai sugalmazásának szolgai módon engedelmeskedve lépten-nyomon szeszélyeik játékszerévé, veszekedéseik támaszává, őrültségeik eszközévé és cinkosává lesz, melyeknek mindenek felett való jelentőséget tulajdonít. A vallás legvégzetesebb ajándékai közé mindenekelőtt ezeket az ájtatos és vakbuzgó uralkodókat kell számítani, akik állítólag alattvalóik boldogulásán munkálkodva szent feladatul tűzték maguk elé, hogy zaklassák, üldözzék, tönkretegyék azokat, akik lelkiismeretük szavára másképp gondolkodnak, mint ők. Egy birodalom élén álló vakbuzgó király a legnagyobb csapások egyike, amellyel az ég sújthatja a földet haragjában. Egyetlen fanatikus vagy csaló pap, aki egy hiszékeny és hatalmas fejedelem kegyeibe férkőzött, elég ahhoz, hogy az állam zűrzavarba süllyedjen, és a világ lángba boruljon.

Szüntelenül dicsekednek nekünk azzal a nagy haszonnal, melyet a vallás hajt a politikának, de csakhamar rájövünk, hogy a vallási nézetek elvakítják mind az uralkodókat, mind a népeket, és nem világosítják fel őket sem igazi feladataikról, sem igazi érdekeikről. A vallás igen gyakran csak féktelen és erkölcstelen kényurakat formál, akiket kiszolgálnak meghódolásra kényszerített rabszolgáik.

Kezdetben minden vallás olyan zabla volt, amelyet a törvényhozók eszeltek ki, hogy féken tartsák a durvább lelkeket. Miként a dajkák ijesztgetik a gyermekeket, hogy maradjanak nyugton, ugyanúgy emlegették az érvényesülni vágyók az istenek nevét, hogy megfélemlítsék a vadakat; úgy találták, a terror segítségével rákényszeríthetik őket, hogy nyugodtan viseljék az igát, melyet rájuk akartak rakni. A gyermekmesék emberbőrbe bújt farkasával lehet-e hatni a felnőttekre? Az ember érett korában már nem hisz benne többé, vagy ha hisz is, nem nagyon törődik vele, hanem megy a saját feje után.

Minél kevésbé felvilágosodottak és értelmesek az emberek, annál több buzgalmat mutatnak a vallás iránt. A lelki vezetőik által felizgatott asszonyok minden felekezetben vakbuzgón kardoskodnak olyan nézetek mellett, amelyről nyilvánvalóan semmilyen fogalmuk sincs. A teológiai viták során a nép vadállatként ront rá főleg azokra, akik ellen a papok uszítják. Mélységes tudatlanság, túlzó fantázia, határtalan hiszékenység, gyatra értelem - ezek a tulajdonságok jellemzik az ájtatosokat, a vakbuzgókat, a fanatikusokat és a szenteket. Hogyan lehet józan belátásra bírni az olyan embereket, akiknek csak az az elvük, hogy vezettessék magukat és soha semmit se vizsgáljanak meg önszántukból? Vezetőik kezében az ájtatosok, az egyszerű emberek nem egyebek, mint automaták, amelyeket kényük-kedvük szerint mozgatnak.

Vallás dolgában a legtöbb ember megrekedt a primitív barbárság fokán. A modern vallások tulajdonképpen a felújított - vagy valamilyen új formában tálalt - régi ostobaságok. A régmúlt idők vademberei hegyeket, mindenféle fétiseket imádtak; a bölcs egyiptomiak krokodilokat, patkányokat, hagymát tiszteltek; s íme, azok a népek, melyek sokkal bölcsebbeknek tartják magukat ezeknél, tisztelettel leborulnak a kenyér előtt, mert azt képzelik, hogy papjaik varázslataira abban jelent meg az istenség! Vajon a szent ostya nem fétise-e a különböző keresztény nemzeteknek, melyek ebben a vonatkozásban semmivel sem értelmesebbek a legvadabb nemzeteknél?

Szüntelen azzal büszkélkednek nekünk, hogy milyen fontos és hasznos a túlvilági élet hittétele; mint mondják, akkor is hasznos, ha nem volna igaz, mert kedvezően befolyásolja az embereket és az erényre sarkallja őket. De valóban igaz-e az, hogy e dogma hatására az emberek bölcsebbekké és erényesebbekké válnak? Azok a nemzetek, amelyekben él ez az elképzelés, példamutatóak-e erkölcseiket és viselkedésüket tekintve? A látható világ nem kerekedik-e mindig a láthatatlan világ fölé? Ha azok, akik az emberek tanítására és kormányzására hivatottak, maguk is felvilágosodottak és erényesek lennének, akkor a realitások talaján állva sokkal jobban betölthetnék tisztüket, mint a haszontalan ábrándok felhasználása révén; de a törvényhozók - ravaszok, nagyravágyók és romlottak lévén - mindenütt egyszerűbbnek vélték, ha a nemzeteket mesékkel elaltatják, ahelyett, hogy az igazságra tanítanák, kifejlesztenék elméjüket, érzékelhető és valóságos indítékokkal sarkallnák az erényre, és ésszerű módon kormányoznák őket.

Nevetünk egyes népek együgyűségén, melyek a halottak mellé élelmiszereket temetnek, abban a hitben, hogy azok hasznosak és szükségesek lesznek nekik a másvilágon. Vajon nevetségesebb és képtelenebb dolog-e azt hinni, hogy az emberek esznek a haláluk után, mint azt képzelni, hogy gondolkodnak, kellemes vagy kellemetlen képzeteket alkotnak, élveznek, szenvednek, bánják földi tetteiket, vagy örülnek, miután már felbomlottak és porrá váltak azok a szerveik, amelyek érzeteket és gondolatokat kelthetnek bennük? Azt mondani, hogy az emberek lelke boldog vagy boldogtalan lesz a test halála után, azzal a kijelentéssel egyenlő, hogy az emberek képesek látni szem nélkül, hallani fül nélkül, ízlelni íny nélkül, szagolni orr nélkül, tapintani kéz és bőr nélkül. Mégis egyes nemzetek, melyek nagyon is értelmeseknek hiszik magukat, ilyen nézeteket vallanak!

Az egyetemes istennek egyetemes vallást kellett volna kinyilatkoztatnia. Miféle végzet okozza, hogy annyiféle vallás van a földön? Melyik az igazi a sok közül, melyek mindegyike azt tartja, hogy ő az, a többi pedig mind hamis? Joggal hisszük, hogy egyikük sincs ilyen megkülönböztetett helyzetben; a vélemények megoszlása és összeütközése vitathatatlan jele a kiindulópontul szolgáló elvek bizonytalanságának és homályosságának.

A vallás szolgái számára kedvező az, ha a népek semmit sem értenek abból, amit tanítanak nekik. Az ember képtelen megvizsgálni azt, amit nem ért: ha nem lát semmit, kénytelen hagyni, hogy vezessék. Ha a vallás világos volna, a papoknak nem volna annyi tennivalójuk ezen a földön.

Minden vallás olyan kiagyalt rendszer, mely arra való, hogy összeegyeztesse az összeegyeztethetetlen fogalmakat.

Azt vetik szemünkre, hogy a materializmus puszta géppé alacsonyítja az embert; s ezt megszégyenítőnek tartják az egész emberiségre nézve. De vajon megtisztelőbb-e az emberiség számára, ha azt mondjuk, hogy az ember egy olyan szellem, egy olyan nem tudni, micsoda titkos indítékai nyomán cselekszik, amely érthetetlen módon irányítja?

Az emberi test a halál után nem egyéb, mint érzéketlen tömeg, amely képtelen előidézni ama mozgásokat, melyek összessége teszi az életet; nincs benne keringés, nem lélegzik, nem emészt, nem beszél, nem gondolkodik. Azt mondják, hogy ekkor a lélek elvált a testtől. De azzal, hogy a senki által sem ismert lélek az élet alapja, nem mondanak semmit, hacsak azt nem, hogy az érzékelhetetlen mozgások rejtett alapja egy ismeretlen erő. Mi sem természetesebb és egyszerűbb, mint az, hogy a halott ember többé nem él; s mi sem hóbortosabb dolog, mint azt hinni, hogy a halott ember még él.

Ha a lélek a testtől lényegileg különböző szubsztancia, ha a testtel semmiféle kapcsolatban sem lehet, akkor egyesülésük nem rejtély, hanem egyszerűen lehetetlenség.

Az a benső érzés, amely elhiteti velünk, hogy szabadon teszünk meg vagy nem teszünk meg valamely dolgot, puszta illúzió. Ha cselekedeteink valóságos indítékaiig hatolunk, azt találjuk, hogy azok nem mások, mint a hatalmunktól mindig független akaratunk és vágyaink szükségszerű következményei.