Déry Tibor

Olyan hosszú életem nem lehetne, hogy felsorolhatnám, hányféle szögből keresztezik egymást az emberi indulatok, s hogy mennyi balzsamra és kötszerre volna szükség, hogy minden embernek, akár csak egy tudatalatti sérülését kikuruzsolhassuk.

Rakéta oly magasra nem visz az űrbe, hogy utolsó lépcsőjébe kapaszkodva az emberi hiúság el ne kísérje, az irigység meg ne előzze.

Minél öregebb egy ember, rostáján annál több pelyva akad fenn; utolsónak - sajnos utolsónak - ő maga.

Hogy az ember kibe szeret bele, azért nem felelős. De hogy kivel éli le az életét, azért felelős.

Teljes egészünkben megvalósulni, vagyis kihordani minden lehetőségünket: ez volna a lét célja? De ha az ember esetében az így megvalósuló egyén a társadalom ellen fordul, vagy homicid szeszélyei kerekednek? Számomra Napóleonnál rokonszenvesebb egy öreg fa, mely gyökereivel és szélben susogó leveleivel csak fennmaradásáért küzd, de semmilyen mondvacsinált cél érdekében nem tesz kárt saját fajtájában. Veszi, amit a fák társadalmi rendje kimért számára, és termésének kifogyhatatlannak látszó, bizakodó igen-jével válaszol.

Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.

Önarcképemet rendszerint abból a tükörből betűzöm ki, amelyet felebarátaim arca tart elém. (...) Az emberiség, mint egy nagy tükrös galéria, így tanít meg arra, milyen ne legyek, tehát közvetve arra is, milyennek kellene lennem.

Miért érdeke az embernek, hogy saját szenvedését megtoldja felebarátja sebeivel? Hogy ha rosszul érzi magát a bőrében, abban teljék öröme, hogy más sem különbül? Ily határtalan az önzés? Nem bírjuk elviselni, hogy a szomszéd jobb erőben van, egészségesebb, fiatalabb, ó, főképp, hogy fiatalabb nálunk?

Mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja.

Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. (...) Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből.

Az ember az a fajta élőlény, amely élete során szüntelenül reménykedik, jövőjéről képzeleg, s azért küzd, hogy ezt beérhesse. Képlete: a reménybe ágyazott lét.

A természetes tehetség mellé valamennyi elméleti tudás is szükségeltetik.

Embernek lenni annyit tesz, mint úton lenni.

A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.

A jó mondat eleven, mint maga a teremtés.