Idézetek az emlékezésről
Az emlékezeted egy szörny, saját akarattal megidézve. Azt gondolod, hogy te birtoklod az emlékezeted, de valójában ő birtokol téged.
Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.
Mindenféle emléknek megvan a maga jelentősége az életünkben. Nemritkán többet tanulunk a nehézségekből, mint a gondtalanságból.
Véletlennek hittem, hogy újra látlak, Vártam és nem szóltam, de félek, elhibáztam. Éreztem, több, mint más, szívembe vágó régi pillantás! Mindez csak egy emlék már... rég volt, de még mindig fáj! Nem hittem, mennyit dönt egy perc az életből. Elmúlt, túl késő rég... mégis úgy bennem él a perc, mi rólunk szól!
Az emlékek! Nem engednek szorításukból, még egy fél órára sem szabadulhat tőlük. Mindig vissza kell térniük, és újra kell élnie a rémületet.
Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.
A szép emlékek mindig előjönnek, amikor éppen szabadulni akarunk tőlük.
Az emlékezet túlélésre szolgál, ezért csak azokat a dolgokat idézd fel, amikre szükséged van.
A seb egy emlék. (...) Jobb, ha helye marad.
Nem tudom szavakkal kifejezni az elmémben tomboló gondolatokat. Ezek, mint a hívatlan vendégek, kilépnek legmélyebb önmagamból, és mint gyógyíthatatlan daganatok, hirtelen szétrobbannak, beárnyékolva azokat az álmokat, amiket oly hosszú ideig dédelgettem. Érzem az emlékek lassú gyaloglását bennem.
Naplót vezetni olyasvalami, amit minden ember külön szerencséjének tarthatna. Az elmélyülés lehetőségével, visszaemlékezéssel ajándékoz meg bennünket ez a foglalatosság.
Az emlékek: fenséges költészet, ha eleven boldogságunkra emlékeztetnek, de perzselő fájdalom, ha behegedt sebekhez érnek.
Ivan Alekszandrovics Goncsarov
Hová levétek, nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért, nincsen hangulat, nincsen mód.
Előfordul, hogy az emlékek időlegesen elérhetetlenné válnak, akárcsak a szavak, de teljesen, ugye, nem tűnhetnek el, amíg él az ember.
Fölhalmoz az ember az emlékanyagában is mindenféle vacogtatót, ami aztán legrosszabbkor jelentkezik megint.
Facebook
Pinterest