Idézetek az emlékezésről
Amíg a nosztalgia távol tartotta a holnapot, senki sem érzett szomorúságot.
Egy nagyon okos ember azt írta nekem, hogy addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ez megvigasztalt egy kissé, mert én mindig emlékezem...
A nagy idegfeszültség pillanataiban az agy valamilyen teljességgel érdektelen dologra összpontosít. Erre aztán sokkal később az elképzelhető legpontosabban emlékezik vissza, mintha annak a pillanatnak a feszültsége bevésődött volna a memóriába. Ez lehet valami lényegtelen apróság is, például egy tapéta mintája, mégsem lehet megfeledkezni róla.
Kit érdekel a zene? Kit érdekelnek a szavak? Nekünk ott van a rengeteg együtt töltött idő. Az a sok értékes emlék, még a legapróbb dolgokról is.
Shigatsu wa Kimi no Uso c. film
Fuldokolok a tavaszban. Fáj a szívem, hogy tavasz van. Hát mégis föltámadt a rég volt? Csöndesen rám szédül az égbolt.
Az emlékeket nem csupán a fejünkben, nem csak a testünkben és a bőrünkben, hanem a ruhásszekrény mélyén elrejtett/őrzött kartondobozokban is tartjuk.
Leginkább az a tragikus, hogy az ember azt hiszi, minden örök az életében. Aztán mikor vissza kell nézni, csodálkozunk, hogy a múlt elmúlt. Annyi osztályképet láttam, mindegyik színes, amikor készül, s mindegyik elfeketedik idővel. Emberek vannak rajta, ismerősök, barátok, emlékek, kicsit olyan, mint egy temető, emlékek temetője. Ha nem veszed elő, nem is létezik.
A múlt, az a család, az az avasodás, a keserűség, a halál - szánok minden olyan embert, akivel találkozom, és látom, hogy vonszolja magát, akár a csiga, a hátán cipelve a családját, a halottait, a szakításait, a csalódásait, míg össze nem omlik az emlékek súlya alatt. Ha védtelenül odakínálod magad a múltnak, az élők és a holtak legyilkolnak, csak erre várnak.
Az olvasás egyenlő az emlékezéssel.
A jelenünk mindig nehéz és gondokkal terhes. Aztán, ahogy öregszünk, mégis rá kell jönnünk, hogy egyetlen kárpótlás a jövőnkért a múltunk.
Megszégyenítő vonása az emlékezetnek, hogy mindenre vágyik, amit megőriz.
Tetszik vagy sem, vannak dolgok, amik örökre beégnek, amiktől nem szabadulhatsz.
Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.
Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Csak nem vettük észre.
Ó, ha feltalálnának valamit (...), amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!
Facebook
Pinterest