Idézetek az emlékezésről
Ha túl mélyen beleássuk magunkat a múltba, elvétjük azt, ami előttünk történik.
Vannak emlékek, amelyek olyan erősek, hogy sosem halványulnak el. (...) Vannak emlékek, amik egyre erősebbek, valahányszor eszünkbe jutnak, és olyankor egy kicsit fakóbbnak érezzük az életünket a jelenben.
Talán az a szép hosszú élet titka, ha az ember nem néz hátra annyit.
Szemünkben tükrözik tekintetük még S a boldog órák drága, tiszta üdvét Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt És élnek ők tovább, szűz gondolatként.
Elképesztő, hogy az ember csupa olyasmit jegyez meg örök életre, amit a legszívesebben elfelejtene, viszont mindaz, amit kétségbeesetten meg akar őrizni, elillan, akár homokszemcse a szélben.
Az emlék titokzatos vándor. Egyik, másik olykor évekre, sőt évtizedekre is eltűnik előlünk, barangol a feledés kusza őserdejében, majd valaminő képzettársítás rejtélyes ösvényén visszatér, s bekopogtat tudatunk ajtaján.
A múltját nem felejti el az ember. Még akkor sem, ha tökéletesen boldog.
A távoli múlt eseményei elhomályosulnak és eltűnnek. A múltban átélt öröm az marad, ami: múltbéli öröm, amelyet elnyel a feledés sötétje, s ezáltal örökre elvész. Ám minél élénkebben él bennünk az emlék, annál több élvezetet nyújt a jelenben is.
Mint ahogy az élvezetes élményeket a jelenben életre kelti az emlékezet, a fájdalmakat is újra átéljük, amikor emlékezünk rájuk.
Megvan az ideje az emlékezésnek, és azután - ha az emlékezés már elvégezte a feladatát - elengedhetjük ezeket az emlékeket.
Az elmúlt napok sosem térnek vissza, és nem lehet meg nem történtté tenni őket. A pillanatok, amiket most élünk át, holnapra emlékekké válnak, vagyis a múlt bizonyíték arra, hogy éltünk.
Bánkódva alkonyárnyas órán, Míg száz vád bánt, száz gyötrelem, S baljós, bajos bánat hajol rám Alkonyórán, aggón borongván Emlékezem, emlékezem.
Oda, ahová vágynak, nem tudod elvezetni őket. Nem visszatérni akarnak oda, hanem emlékezni rá.
Vannak napok, amelyek tökéletesre sikerülnek, nem feltétlenül azért, amit aznap véghezvittünk, hanem azért, amit akkor éreztünk, és amire mindig is emlékezni fogunk belőle.
A múlt kútja nagyon mély. Mély és zavaros. Ezért aztán kétszer is meg kell gondolnunk, hogy akarunk-e onnan meríteni.
Facebook
Pinterest