Miroslav Volf

Akkor is szeressük felebarátainkat, ha ellenségeinknek bizonyulnak.

A távoli múlt eseményei elhomályosulnak és eltűnnek. A múltban átélt öröm az marad, ami: múltbéli öröm, amelyet elnyel a feledés sötétje, s ezáltal örökre elvész. Ám minél élénkebben él bennünk az emlék, annál több élvezetet nyújt a jelenben is.

Mint ahogy az élvezetes élményeket a jelenben életre kelti az emlékezet, a fájdalmakat is újra átéljük, amikor emlékezünk rájuk.

Egy sérelem mindaddig láthatatlan marad, míg senki sem emlékszik rá, míg senki sem beszél róla nyilvánosan. A külső szemlélő számára az áldozat nem áldozat, az elkövető nem elkövető, tehát mindkét felet félreismeri, mert egyikük szenvedése, illetve a másik erőszakos tette számára láthatatlan marad. Kétszeresen is igazságtalanság történik tehát: egyszer akkor, amikor a bántalmazás megesik, másodszor pedig akkor, amikor nem vesznek róla tudomást.

A béke csakis akkor lehet őszinte és tartós, ha az igazság és az igazságosság alapjain nyugszik.

Aki megbocsát, az elengedi a vétkes megérdemelt büntetését, és eloldozza számára a bűntudat kötelét. Ez a feloldozás természetesen csak akkor valósul meg, ha a vétkes valóban el is fogadja a megbocsátást - ahogy más ajándékot sem elég felajánlani, a megajándékozottnak el is kell fogadnia azt.

Megvan az ideje az emlékezésnek, és azután - ha az emlékezés már elvégezte a feladatát - elengedhetjük ezeket az emlékeket.

A szeretet háromféleképpen fedezheti el a bűnt. Az egyik: ha nem veszi észre, vagyis ha bizonyos értelemben "vak" a bűnre. A szeretet jóindulattal tekint a másikra, és vonakodik észrevenni a bűnt, még ha az ott is van. A másik: azokat a bűnöket, amelyeket észrevesz, a szeretet vagy valamiféle enyhítő körülménnyel magyarázva, vagy a megbocsátás segítségével a csend mögé rejti. A harmadik: megakadályozza, hogy a bűn megtörténjen.