Idézetek az emlékezésről
Az eltávozottak emléke nem enyészik el. (...) Egész világunk más emberek tetteiből és gondolataiból szövődik össze, pontosan úgy, ahogy mindegyikünket számtalan mozaikdarab alkot, melyeket ősök ezrei hagytak ránk. Nyomot hagytak maguk után, lelkük kis részét ráhagyták az utódokra. Csak látva kell látnunk.
Az emberi emlékezet olyan, mint homok a pusztában.
A múlt valóság. (...) Nem csupán árnyak kusza halmaza. Ereje van.
Vannak dolgok az életben, amiket nem felejt el az ember. Nagyon mélyre fúrják le magukat, megbújnak a fénytelen mélységben.
Az emlékkép (...) csupán mélyebbre került, ahogy a testbe fúródott és idejében ki nem húzott tű ássa magát mélyebbre. Ahogy egy repesz vándorol a testben. Eleinte elrejtőzik és megáll, nem okoz szenvedést és nem jelez, de aztán egyszer csak váratlan erővel mozgásba lendül, elindul pusztító útjára az artériákon, idegdúcokon keresztül, felhasítja az életfontosságú szerveket, és elviselhetetlen kínokra kárhoztatja hordozóját.
Ha csak a természetet nézed, az életnek nagyon határozott célja van, és ez egy alapvető cél. Megismételni, reprodukálni, ennyi. Reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni, reprodukálni, meghalni. És mi mégsem látjuk ennyire egyszerűnek az életet. Műemléket építünk az örökkévalóságnak, csináljuk a dolgainkat, nem igazán vagyunk érdekeltek abban, hogy csak reprodukáljunk és meghaljunk. Inkább az érdekes számunkra, hogy emlékművet emeljünk magunknak, hogy te is tudd, hogy én itt voltam. Ugyan már, nagy ügy. Itt voltunk mindannyian.
A múlt tisztelete hasznos, de nem hagyhatjuk, hogy útját állja céljainknak.
A fényképek között vannak valóságosak meg kitaláltak is, olyanok, amelyek csak valamelyikük képzeletében élnek, de Isten a tudója, hogy egyik-másik ilyen sohasem volt fénykép erősebb emléket hagy, mint néhány minden kétségen kívül valódi fotográfia.
Hihető-e egy bármilyen történet valóságos-e bármi annyi év alól előkotorva volt-e ami nincs van-e ami egyszer megesett és valahol az idő szemétdombján megkövesedett hova és miért cipelem magammal.
A fotográfia képes azon pillanat érzését felerősíteni, amit akkor éltem meg, amikor exponáltam. A fényképnek nincs is más választása. A fotográfia nem lát a jövőbe. Meg persze a múltba sem. Egy kép mindössze az a pont, ahol a jövő összeér a múlttal. Ha úgy tetszik: a folyamatos jelen.
Egy fénykép meg egy évmilliók óta halott csillag most ideérő fénye között túl nagy különbség nincs.
Az előttem álló út semmi mással nem kecsegtet, csak azzal, hogy múltam árnyéka rám borul, amíg végül elérem a végét.
A múlt nem csak egy irány vagy egy szakasz az időtengelyen. A fejedben gyűlik, akár a takony, néha felnyomul az orrodba, szúr tőle a halántékod, könnyezik a szemed, és eldugul a füled. A múlt nátha, ami nem múlik el.
Nem szeretek összegezni, mert az mindig valaminek a lezárása. Jobb azt megállapítani, mi van most.
Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? (...) A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait.
Facebook
Pinterest