Idézetek az emlékezésről
Az Isten legnagyobb adománya az, hogy a rosszat elfelejtjük, a jót megtartjuk emlékezetünkben.
Mindannyian kaptunk tőle valamit, egy álmot, egy emléket és egy kis bátorságot. Nélküle nem mernénk kergetni ennyire ködös álmokat.
Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. (...) Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.
Könnyű megfeledkezni arról, hogy a régi életünk nem csak egy álom volt.
A múltban az a szép, hogy itt hever az asztalon: naplók, fényképek őrzik, s egy harang alakú gyertyavédő bura meg néhány történelemkönyv mesél róla. Itt lehet hagyni, vissza lehet jönni hozzá bármikor, hiszen megvár - méghozzá változatlanul. Az ember bármikor visszalapozhat s újra megnézheti, hogyan is kezdődött a történet.
Bármilyen kedvesek a régi emlékek, azért nem kezdünk el újra játszani, nem vesszük elő a kis emberkéket, hogy újra benépesítsék a házikót.
Hányan szerették jó kedved sugárát, s imádták hű vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.
Híred élni fog, ami porba hal, az csak földi lom, szépséged a dalaimban lobog s dicső neved a mennybe fölírom. S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, örökké él s örökké megujul.
Minden nap ugyanúgy kószál el. Ugyanaz a vágy, ugyanaz a reggel. Néhány régen őrzött emlék ezer mérföldenként tör fel.
A fénykép emlékprotézis.
Mi felnőttek sosem emlékszünk a gyermekkorunkra. Csak azt hisszük, hogy emlékszünk rá, és ez még veszélyesebb. A színek élénkebbek, az ég magasabbnak látszik. A gyerekek folyamatosan egyik megdöbbenésből a másikba esnek. Annyira friss és erős benyomások érik őket, hogy az már-már ijesztő.
Annyit vigyetek a múltból, amennyi a jövőhöz kell!
Aki nem ismeri a múltját, nem igazodik el a jelenben, és nem tudja a jövőjét sem építeni.
Ahogy az ember öregszik, egyre gyakrabban tér vissza a múltba.
Birtokba kell vennie a múltat, hogy elengedhesse.