Idézetek az emlékezésről
Amit láttunk, örökre őrzi a szemünk, amit elkövettünk, örökre őrzi a kezünk, amit éreztünk, örökre őrzi a lelkünk.
Bár új élet kezdődik nekünk, amit már nagyon vártam, de nem múlhat el az, ami történt. A csodálatos és megismételhetetlen dolgok nem tűnnek el úgy a semmibe.
Ha minden földi emlékemet magammal vihettem volna a jeges túlvilágra, akkor ez lett volna, amelyet újra meg újra lepergetek lelki szemeim előtt, hogy megőrizzem ép eszemet, és ne fagyjak meg, amíg fel nem harsan az Utolsó Ítélet harsonája.
A habitusunk több emléket hagy azoknak a szívében, akik szeretnek minket, mint a képünk.
Miközben hallgattunk, eszembe jutott, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Amikor sétáltunk. Csak mi hárman. Én voltam középen. Nem emlékszem, hogy hová mentünk vagy honnan jöttünk. Még az évszakot sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy kettőjük között lépkedtem, és életemben először éreztem, hogy tartozom valahova.
Sokszor van úgy, hogy a baj elmúlik, s az emlék mégis kellemes marad. Az ember azért még szerethet egy helyet, mert ott valami baj történt, csak akkor nem, ha ott másban sem volt része, csak kínban, bajban, szenvedésben.
Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, amíg ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a múlt képeit, amelyek, ha olykor összefacsarják a szívemet, fölidézik az eltűnt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak - nem akarom elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rágondolni. Megőrzöm, ami Őbelőle még él, amíg megőrizhetem. Hisz azok a képek is, amelyek a legerősebben dobogtatták meg szívünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, amikor az idő már mindentől meglopott bennünket, amikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyúan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén! (...) Amikor a múltat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt!
Nem felejted el annak az embernek az arcát, aki az utolsó reményed volt.
Az életünk dől el néhány óra alatt, s évek múlva nincs egy emlékünk, hogy mit tettünk, mit gondoltunk abban az órában.
Már nem rád, csak emlékedre emlékezem.
Azt hiszem, az emberek szeretnek vissza-visszatérni a régi gondolataikhoz. (...) Nem mindig mi határozzuk meg, hogy mire emlékezünk, és mit felejtünk el. Olykor olyasmi jut eszünkbe, amire egyáltalán nem szívesen emlékezünk vissza.
Az emlékezet bizonytalan. Alkalmazkodik ahhoz, ahogy a világot értjük, megváltozik, hogy illeszkedjen az előítéleteinkhez.
A múlt mindenkié, a jövő senkié. (...) A jövőt ne kérdezzétek, és a múltnak ne válaszoljatok, mert a múlt maga a válasz sok (...) felesleges kérdésre.
Itt vannak a bánatok. Sok-sok-sok. A fájdalmas emlékek. Amelyek nem csak a retinámba, hanem a lelkembe is beleégtek. Mélyen, vastagon. Ezeket csak tömöríteni lehet, kidobni nem, mert kitörölhetetlen nyomot hagynak.
A múlt csak egy történet, amit mi mesélünk magunknak.
Facebook
Pinterest