Idézetek az emlékezésről
Az emlékezet számtalan odújában (...) szundikálnak a szomorú emlékek. Akár egy életen át vagy évekig ott vannak, aztán egy szép napon a felszínre törnek, s a fájdalom is, mely végigkísérte őket, újból jelen van. Erőteljes és szúrós ugyanúgy, mint azon a bizonyos napon egy jó pár évvel az előtt.
Tudja (...) nem hiszek abban, hogy túlságosan sokat kellene rágódni a múlton. Az ősök efféle tisztelete... jókora tévedés. A jövő az, ami valóban számít. Itt vannak önök, két fiatal és egészséges ember, önöké a világ.
Parancsszóra nem lehet emlékezni. És gyakran, ha valaki erőlteti a dolgot, az emlékkép még messzebbre tűnik.
Az ember az agynak nevezett kis kupolaszobáját igyekezzék olyan bútordarabokkal megrakni, amelyeket valószínűleg használni is fog, a többit tartsa csak a könyvespolcán, ahonnan leemelheti, ha szükség van rá.
Az emlékezet olyan, mint egy faház padlózata, néhány deszka lassan elkorhad, de ránézésre még nem különbözik a többitől, te bátran lépkedsz, aztán az egyik váratlanul lesüllyed, eltűnik, s magával rántja a körülötte lévőket a mélybe, ahová te már nem érsz el. S ahogy múlnak az évek, úgy tátong egyre több szakadék az emlékezeted padlózatán, s te egyre óvatosabban mozogsz, hogy a szaporodó örvények a mélybe ne rántsák azt a néhány emléket, amit még őrzöl.
Egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez mégis emlékeim közt bolyongsz szüntelen vétkezésben.
Ó, a kezed! Szinte érzem a kezeim között a tiéd kedves, vigasztaló melegét, pontosan úgy, ahogy mindig is éreztem, amikor valóban megfoghattam. Furcsa dolog ebben a borzalmas, kegyetlenül hideg télben felidézni szerelmünk tavaszát és nyarát, amikor együtt sétálgattunk a virágzó fák alatt, s a madarak énekükkel kísérték lépteinket, és lágy szellő hozta felénk az ébredő természet csodás illatát. Fel sem fogtuk, mily csodás boldogság jutott részünkül azokban a gyengéd napokban. Ó, dehogynem fogtuk fel, nagyon is tudtuk! Pontosan tudtuk s értettük.
Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letűnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe.
Jőj, óh emlékezet! Hozd vissza a tavaszt, a nyiló virágot, Hozd vissza a multat, a szép ifjúságot, A meleg napsugárt, a meleg érzelmet, Hozd vissza a hitet, a reményt s szerelmet!
Oh te legszebb álom! te legszebb valóság! Te legédesb bánat, - te fájó boldogság! Te feltalált pokol, - te elveszett éden! Te fenmaradt sugár az elborult égen: Imádva borul le te előtted lelkem: Te legszentebb emlék - oh első szerelmem! Soha nem feledlek!
Úgy mondják, hogy az állatok ösztönösen tudják a hazautat, talán érzékelik a szagot, a helyet. Vagy emlékeznek. Mi gyengébbek vagyunk. Az emlékeink pillanatok alatt köddé válhatnak. A távolság köztünk és a szeretett lény között áthidalhatatlannak tűnhet. Mindössze annyit tehetünk, hogy otthon maradunk, és reménykedünk, hogy nem felednek el minket. De végső soron, hogy úgy lesz-e, az nem rajtunk múlik. És a hazatérés sem.
Minden embernek, akárki legyen is, történik az életében olyasmi, amire úgy emlékszik vissza, vagy legalábbis hajlamos úgy visszatekinteni, mint rendkívüli, fantasztikus, a szabályszerűtől eltérő, majdnem csodaszerű eseményre - legyen ez bár álom, találkozás, jóslat, előérzet vagy más efféle.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Az emlék többnyire emlékezetem egyik távoli sarkában honol. Mint messzi felhő. De időről időre a kis felhő megnő, és beborítja az egész eget.
Az idő nem rögzít, hanem elhalványít. De nem olyan kényelmes - hasznos - ebben hinni; nem segít abban, hogy továbblendüljünk az életben, ezért aztán inkább figyelmen kívül hagyjuk.
Csoszogunk előre, hagyjuk, hogy az élet megtörténjen velünk, és lassanként megtöltjük emlékeink éléskamráját.
Facebook
Pinterest