Idézetek az emlékezésről
Az emlékezetem másképp működik, mint bárki másé. Úgy képzelem, hogy egy "normális ember" memóriája folytonosan van elrendezve, mint egy vonal. Az én memóriám viszont inkább olyan, mint egy ponttenger. A kérdésfeltevéssel mindig "fölszedegetem" ezeket a pontokat - hogy visszaérkezhessek az emlékhez, amelyet a pontok képviselnek.
Egyetlen másodperc végtelenül hosszú - huszonnégy óra mégis egy szemvillanás alatt elsuhanhat. Az idő csak látható jelenetek formájában rögzíthető a memóriánkban. Ezért nincs nagy különbség egy másodperc és huszonnégy óra között.
Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.
Az erős emberek meghalnak, és örökségük szétfoszlik. Végül minden darabjaira hullik, és csak az emlékek maradnak. Mindig is a halál volt a királyságok és a birodalmak ellensúlyozója. Mindig ez szorította korlátok közé a nagy emberek befolyását.
Az Örökkévaló maga gondoskodik arról, hogy teremtményeinek emlékezetébe idézze előző életük történéseit. (...) A Mindenható terapeutaként ül a dívány mellett, és valami kézzel fogható emléket próbál előcsiholni a múltjával küszködő páciensből.
Ha megfosztasz egy embert az emlékeitől, megváltoztatod őt magát.
Vannak napok, amelyek szinte ugyanazok, mint évekkel ezelőtt. Melyek ezek, és miért van az, hogy bizonyos napokat elkerülnek az emlékek segédhadai? Vajon azért, mert annyira erősek voltak, annyira eredetiek és szinte misztikusak, hogy ellenállnak minden változásnak? Talán. Ez sokszor a jó napokra vonatkozik. Megmaradnak úgy, amilyenek voltak.
[Vannak] régi srácokról készült fotók, amiket az ember mindig ki akar dobni, de amiktől sosem tud megválni. Általában egy régi cipősdobozba gyömöszöljük ezeket a képeket, a dobozt meg jól eldugjuk a szekrényünkben, és közben arra gondolunk, senkinek sem ártunk vele, ha megtartjuk őket. Aztán eljönnek azok a pillanatok, amikor az ember előveszi a dobozait, és megpróbálja felidézni a régi, szép időket...
Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára jól megnézem majd életem legnagyobb szerelmét, hogy mindenre, a hegre a homlokán, a görbe kisujjára, de még a szeme alatti apró ráncokra is emlékezni tudjak, amikor (...) előhívom elmémből a legtitkosabb és a legszebb pillanatokat.
Az emlék évekig, akár évtizedekig tökéletesen rejtőzködik, aztán hirtelen visszatér egy fotóval vagy egy dallammal, egy illattal, vagy akár egy ízzel.
Egy pillanat, ennyi idő alatt kihűl egy csésze kávé, és többéves emlékek zavarják meg a tudat felszínét.
Az emlékezésben nincs semmi jó. Az emlékezet az élet egyik méltánytalansága, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk.
Csak az emlékezés segítségével értheti meg önmagát valamennyire az ember.
Van abban valami nyugtalanító, ha az ember felidéz egy szívet melengető emléket, és közben fagyos hidegség tölti el.
Mint préselt virágok albuma olyan a múlt de olyan is mint rég hallott zenedarab amiről újabb melódiák jutnak eszünkbe vissza-visszatérő dallamok továbbzsonganak a törékeny jelenben.
Facebook
Pinterest