Idézetek az emlékezésről
Miért kellene mindenre emlékeznünk? Én kiválasztom a legszebb emlékeimet, egy kicsit kifényesítem őket, ezt-azt hozzájuk teszek vagy elveszek belőlük. És így mindennap tudok örülni, ha másnak nem, hát annak, hogy ezekre még emlékszem!
Az emlékek úgyis ott bujkálnak valahol a felszín alatt, akár valóságosak, akár nem, és olyankor bukkannak elő, amikor kedvük tartja.
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek. (...) Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.
Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Ahogy múlik az idő, mind több rés támad az életen. De ha az ember frissen tartja az emlékeit, nem száradnak be. Lehet belőlük annyi tapasztóanyagot dagasztani, ami a legveszélyesebb rések betöméséhez elegendő. És amíg be tudjuk tömni a réseket, addig nem süllyedünk el.
Ha az emlékeidet ügyesen el is tudod rejteni, vagy jó mélyre tudod süllyeszteni, a belőlük következő történetedet nem tudod eltörölni. (...) A történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet. Az annyi, mintha a létezésedet szüntetnénk meg.
A sors úgy hozta, hogy én a hétköznapjaimnak tudjam a helyét, idejét, s vasárnapjaimból csomósodjanak össze azok a nagy, időtlen emlékek, amelyekről az ember nem tudja, három- vagy huszonhárom éves korából valók-e; nyilván, mert egy ismeretlen múlt óta minden év rárakta a magáét az első benyomásra.
Egy táj, amelyen gyermekkorunktól minden évben eltöltöttünk néhány hónapot: sokkal világosabban marad meg, mint egy másik, amelyen éveket töltöttünk egyfolytában, aztán örökre elhagytunk.
Vannak olyan férfiak, akikkel együtt építed a jövőd. És vannak olyanok, akikkel kapcsolatban tudod, hogy csak emlékeid maradnak. (...) Néhány emlék megéri az árát!
Gondolj rám, ha véget ér a nyár, Nem kell más, csak újra megtalálj, Vágyom rád, sok emlék visszavár, Hogy együtt éljünk újra mindent át!
A visszatekintés katartikus hatású, erősebbek leszünk tőle, így jobban szembe tudunk nézni aktuális félelmeinkkel.
Az idő a külvilág ura, neki köszönhető, hogy nem egyszerre történik minden. De belső világunkban úgy tudunk megélni múltbéli eseményeket, mintha a jelen pillanatban történnének meg.
A furfangos psziché kifog a tudatosságon. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, volt valami eltemetnivalónk. A testünk emlékszik rá. Neurózisaink emlékeznek. De mi magunk nem.
Emlékeim kavicsok a holtág partján, Kincsek: színes, szürke, éles vagy ránctalan. Mind gyémánttá csiszolják egymást a mában, Bár fényük még üveg, min megcsillan a Nap.
Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet... Emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.
Facebook
Pinterest