Luis Bunuel

Mivel nem vagyok hajlandó egy olyan isteni szervezőelv közbeavatkozásával magyarázni a világot, akinek a cselekedetei számomra még magánál a rejtélynél is rejtélyesebbek, nem marad más választásom, mint bizonyos mértékig homályban élni. És én elfogadom ezt a homályt.

A véletlent sohasem lehet teljesen megszüntetni, nagyon is élő, meglepő módon újra meg újra előbukkan, és megpróbál alkalmazkodni a társadalmi szükségszerűséghez.

Isten nem törődik velünk. Ha létezik is, olyan, mintha nem létezne.

Ha képesek lennénk rá, hogy sorsunkat a véletlenre bízzuk, és kapálózás nélkül elfogadjuk életünk rejtélyét, akkor nagyon közel járnánk egy bizonyosfajta boldogsághoz, amely talán az ártatlansághoz hasonlít leginkább.

A képzelet ártatlan. (...) Mindaz, ami a fejemben van, csak rám tartozik, (...) ezek semmiképp sem "rossz gondolatok", semmiképp sem bűn, és hagyni kell a képzeletet, hadd csapongjon, amerre csak akar, még akkor is, ha véres, elfajult utakon jár.

Ma már (...) hasonlóképpen áll a dolog a szerelemmel, mint az istenhittel. Mintha eltűnőfélben volna, legalábbis bizonyos körökben. Úgy tekintik, mint valami történelmi jelenséget, kulturális illúziót. Tanulmányozzák, elemzik... és ha lehet, gyógyítják is.

Ateista vagyok, hála Istennek.

A véletlen minden dolgok nagy tanítómestere. A szükségszerűség csak utána következik.

Isten és Haza legyőzhetetlen páros, ők tartják az elnyomás és vérontás minden rekordját.

Az ember csak akkor jön rá, hogy egész élete emlékekből áll, amikor elkezdi elveszteni az emlékeit, akárha pillanatokra is. Emlékek nélkül nem élet az élet. (...) Az emlékezetünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, emlékezetünk határozza meg az értelmünket, a cselekedeteinket, az érzelmeinket. Emlékezet nélkül nem létezünk.

Ha most azonnal bebizonyítanák nekem Isten fényességes létezését, az sem befolyásolná alapvetően a viselkedésemet.