Idézetek az emlékezésről
De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.
Az elrohant évtizedek ködös messzeségéből gyermekkorom képei bújtak elő, megszépülve az idő árnyékában. Valami visszavágyódást keltettek bennem, pedig félelmetesen hasonlítottak a mához. Jólesett kilépni a háborgó mindennapokból, és visszamenni egy olyan világba, ahol néha megáll az idő, szünetet tart a viszálykodás, a rohanás, és ahol a béke nem ábránd, hanem létező valóság.
Én mindenre emlékezem Hogy szép voltál. Gyönyörűen hordtad a vállad, a fejed s halálosan szerettelek.
Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.
Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.
Van az emlék (...). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?
Az emlékek szeretik megviccelni az embert. Előfordul, hogy a valóságot mutatják, de az is, hogy olyanná válnak, amilyennek mi akarjuk látni őket, és megszépülnek.
Az emlék, amit - ahogy mondják - az idő megszépít. De az idő nem minden emléket képes megszépíteni. Mert vannak olyan emlékek, amelyek már abban a pillanatban felülmúlhatatlanul szépek, amikor megszületnek.
Megesik, hogy olyasmi történik, amire már nem is számítasz. Mert elképzelhetetlen volt számodra, hogy egy réges-rég elfeledett érzés valahonnan mélyről még felsejlik és erőre tud kapni benned annyi "nyűglődve" töltött év után. Nem tudod, mit kezdj vele, hova tedd, mert hát a kirakatba mégsem lehet... Hogyan kell viselni, kezelni, hogyan kell ahhoz viszonyulni, akihez legszívesebben sehogy sem viszonyulnál? Rengeteg átláthatatlan kérdés, amire nincs válasz. Ám mégis, van válasz. Van válasz, mégpedig benned. Mert ezekre a kérdésekre senki sem válaszolhat helyetted. Csak te. És te pontosan tudod a választ.
Ha nem lenne mire emlékezni, én is elvesznék önmagamban, mint a tengerbe öntött víz.
Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi "énünket". Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit "tettek" az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.
Olyan éles és részletszegény a jelen, mint megannyi emlék: szép és vigasztalan.
Minden ember emlékezete egy erőd, összetettebb, mint a legóriásibb városaink.
Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.
Most arcomon az ájult, régi láz: Létembe látok könnyes ablakon S szeretnék élni bús hallgatagon, Míg lelkemen: a sima tó felett, Mint halász, ha kapott kedvező szelet, Egy régi emlék gyöngyöket halász.