Bertók László

lelket nem a stressz, saját súlya nyomja szét, amikor üres lesz.

Több alázatra, s nem anyázásra ok, hogy el vagy akadva.

Mennék, ha hagynál. Ha nem mondogatnád folyton, hogy "magad maradtál".

Az arcodra, ha nem vigyázol, drasztikusan ráfagy a máshol. A nem úgy, a nem most, a nem te, a "mintha már", a "csak a teste". Véletlenül nézel a tükörbe, s akit látsz, egy idegen ürge.

Emberi számítás szerint megvalósulnak álmaink. Az enyém benned, tiéd másban, és ami mégsem, az is számtan. Hát ne tékozold el magad, ha a tükörben nem te vagy.

Van a valóság s van a tény a köztes űr a gondolat ordítozunk hát nagyokat aki hangos az a legény
és senki sincsen a helyén csak a szótárban a szavak.

Apránként halunk meg, aki szeretett bennünket és elmegy, az mind elvisz belőlünk egy darabot.

Boldog lehetett volna, igen, s talán boldog is volt, csak nem merte kimondani, mi több, bevallani sem, tehát annak rendje-módja szerint át sem élte. Mintha attól félt volna, hogy ha elengedi magát, ha átengedi magát a ritka (a váratlan?, az ismeretlen?) érzésnek, ha elhiszi, hogy ez az a lelkiállapot (elégedettség?, beteljesülés?), aminél nincs, nem lehet tökéletesebb, akkor vége, akkor azonnal megszakad, elszáll.

Mikor a poklok fenekére érsz, jössz rá, hogy a menny megvolt.

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház, egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz. A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat, Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!