Bertók László

Minden irányból, mindig egyetlen pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyanoda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez. Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna.

"Végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit" - mondja J. P. Sartre. - Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam "csináltam" magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.

A gyávaság erkölcsileg többet rombol, mint egy vesztes háború. A gyáva végül teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el. A vesztes háborúból, ha a gerinc nem törött el, új, győztes nemzedékek születhetnek.

Sok időt elfecséreltél. Lustaságból, gyávaságból, gyámoltalanságból, ostobaságból. Erősebb akarattal, céltudatosabban kellett volna élned. Nem folyton óvatoskodni, várakozni, lemondani. "Lemondani tudni a legnagyobb adomány" - ez mindig eszedbe jutott, ha valami nem sikerült. Aki ezt a bölcsességet kitalálta, az is menekült, vigasztalni akarta magát, mentséget, magyarázatot keresett. Erényt akart kovácsolni a kudarcból. Nem rossz. Úgy kellett volna, úgy kellene fordulni mindig, hogy a dolgok, mi több, a gondolatok, az érzések fényesebb oldala látszódjék, az a felük, ahová odasüt a nap. Merthogy valahová mindig odasüt, az biztos.

Vajon melyik a nagyobb megtartó erő? A hagyomány-e, a közös történet, szokásrend, jogrend, kultúra, amit a családod, a nyelved, a nemzeted, az emberi társadalom ad át, présel beléd, kér számon rajtad, vagy a ki tudja hol kapott egyéni kódod, a ki tudja mikor kezdődött saját múltad, amit a születésedkor a génjeidben hoztál, s amit a közös tapasztalat és érdek a maga képére és hasonlatosságára formált, de ami mégis újra meg újra fellázított az erőszak ellen, többet akart, mást akart, előre menekített? Vagy az, amelyikről szinte semmit sem tudsz, de ami képessé tesz rá, hogy elkülönítsd a mindenséget és önmagadat, a többi embert és önmagadat, pillanatnyi önmagadat és elképzelt önmagadat, hogy célokat tűzz ki, választani tudj, s hogy elindulj a választott cél felé, és tevékenykedj, és ne add föl akkor sem, ha a harmadik lépésnél kiderül, hogy reménytelen, ha könnyebb lenne nyafogni, mint a következő lépést megtenni?

Az úgynevezett mindennapi embernek legalább két arca van, s mindig is az volt, s két nyelve, két magatartásformája: az egyik kifelé, az elvárásoknak, a másik befelé, a családnak, a barátoknak, önmagának, s hogy ez a befelé, ez olyan makacsul őrzi a múltat, mindent, amiből lett, hogy azt "végképp eltörölni" nincsen erő.

Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.

Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.

A kimondott szónak annyi oldala van, ahányan hallják. Ha többen hallják belőle ugyanazt, az már megegyezés vagy a megegyezés lehetősége.

Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több, az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyűröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

A jelen annyi csak, hogy rögtön azután, amikor elmúlt, emlékezetedbe vésed a pillanatot, miközben észrevétlenül elillan a tulajdonképpeni jelen.

A fájdalomban részenként szól a test, de az egész ott van.

Amit két szóval pláne eggyel elmondhatsz, maradjon sóhaj.