Idézetek az emlékezésről
Egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. A tudat nem lát a kimerevített arckifejezések és fagyott pózok mögé, a többi meg elhalványul. De mi van, ha ezzel a "többivel" együtt minden el volt zárva, és egyetlen kép láttán fordul meg a kulcs a zárban?
Azt mondják, az emlékezet életet ad a halál után. Talán van benne némi igazság, de csak ha elfogadjuk, hogy az emlékeinket kellemes távolságból szemléljük, mint múló lobbanásokat vagy alkalmi szikrákat. Ha mohók vagy kétségbeesettek vagyunk, ha nagyon akarjuk, ha utánunk nyúlunk, és megpróbáljuk őket elérni, mi történik? Olyan gyorsan eltűnnek a szemünk elől, hogy azon tűnődünk, léteztek-e egyáltalán. A trükk talán az, hogy meg kell szelídítenünk őket. Ha megtanuljuk a tenyerünkbe zárni, kincsként őrizni az apró, de ragyogó pillanatokat, és ebben találni valami megnyugvást. Különben semmi másra nem jók, mint hogy eszünkbe véssék: elkéstünk. Hogy ami elveszett, örökre elveszett.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Mivel nem tudjuk, hogy mikor fogunk meghalni, úgy gondolunk az életre, mint egy kimeríthetetlen kútra. És mégis, minden csupán néhány alkalommal történik meg, és tényleg nagyon ritkán. Hány alkalommal fogsz emlékezni egy bizonyos reggelre a gyermekkorodból, egy reggelre, ami olyan mélyen a része a létednek, hogy el sem tudod képzelni az életed nélküle? Esetleg négyszer, ötször? Talán még ennyi sem. Hány alkalommal fogod a holdtöltét látni? Talán húsz. És mégis az egész végtelennek látszik.
Az emlékezet különös művész, átfesti az élet színeit, kiradírozza a középszerűt, hogy csak a szép vonásokat, a legizgalmasabb íveket tartsa meg.
Olykor elég egy illat, egy fény, egy dallam, amit ezerszer érzett, látott, hallott, anélkül hogy tudatosult volna, ami hirtelen előhívhat egy emléket.
Mindannyian arra vágyunk, hogy valaki megőrizzen minket az emlékezetében.
Az emlékezet az a fájdalomdíj, amelyet nap mint nap fizetek, amikor felébredek ebben a világban, és beletörődök, hogy benne élek.
Az a remény éltet bennünket, hogy emlékeink visszatérnek. Hogy valamit előre jeleznek.
Azt akarom, hogy érintetlenül maradjon meg bennem azoknak a helyeknek az emléke, amelyeket az idő megédesített és megtisztított minden fájdalomtól. És nem is lesz baj, ha egy napon az emlékezet elveszti azokat a képeket is, és hagyja, hogy feloldódjanak a feledésben. (...) Ha soha semmit sem felejthetnénk el, az elviselhetetlen volna.
Az, amire másokból emlékezünk, pusztán emléke annak, amit rájuk vetítettünk.
Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz.
A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt-és-most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat.
Az emlékezet tesz bennünket azzá, amik vagyunk. Pillanatok és érzések, borostyánba ragadva, értelemszálakon felfüggesztve. Ha valakit megfosztunk az emlékeitől, mindenétől megfosztjuk.
Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: csak azt nem vesztem el Amiről sose mondhatom: enyém.
Facebook
Pinterest