Sarah Dessen

A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.

Bizonyos dolgoknak jobb, ha el vannak törve. Tökéletlenek. Kaotikusak. Így gondoskodik a világmindenség az ellentétekről. Kell lennie néhány gödörnek az úton. Ilyen az élet.

Annyi verziója lt ennek az egy emléknek, és egyik sem volt helyes vagy helytelen. Inkább csak egy részlet volt mind. Csak ha összeillesztenénk őket, akkor kaphatnánk képet a teljes történetről.

Olyan volt, mintha a múló idő és a bűntudatom meg a szégyenkezésem felnyitott volna egy egyre szélesebbé váló szakadékot. Először talán át tudtam volna ugrani rajta, de végül olyan messzi távolba került a másik oldal, hogy már látni sem lehetett, nemhogy utat találni hozzá.

Minden történetet az tesz igazzá, hogy tudjuk, valaki meghallgatja. És megérti.

Vannak, akik egyszerűen tovább tudnak menni. Tudod, gyászolnak, sírnak, és kész. Vagy legalábbis úgy tűnik. De nekem... nem tudom. Nem akartam rendbe hozni a dolgokat csak azért, hogy felejtsek. Ez olyasvalami volt, ami tönkrement. Csak megtörtént. És nap mint nap kerülgetem, mint egy gödröt a feljáróban. Tiszteletben tartom, emlékszem rá, és ugyanakkor haladok előre.

Az a helyzet, hogy nagy dolog, amikor végre esélyt kapunk, hogy megcsináljuk azt az egy valamit, amit mindennél jobban akarunk, amit tennünk kell. Ez halálra tudja rémiszteni az embert.

Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy rózsaszín felső, egy versike a nevemmel, az érzés, hogy valaki a nyakamra teszi a kezét. Mert ez történik, amikor megpróbálsz elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta, az egyetlen amelyen valaha hazajuthatsz.