Idézetek az emlékezésről
Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.
Nos: ennyi marad az emlékekből. Utólag ruházzuk fel őket értelemmel, mint a rosszul hallott, s ezért hiányos mondatokat. Hallgatózunk, próbálkozunk. Hátha megtudjuk, kik voltunk.
A múlt igazsága az emlékezet hamuja; az emlékezet időhöz kötött, és a tegnap holt hamvában nincs igazság.
Nem ragasztható meg a porrá tört váza. Nem zöldül ki többé fekete műanyag cserepében a kánikulától kiszáradt puszpáng. Vannak helyrehozhatatlan cselekedeteink, melyek emlékéhez mégis kényszeresen visszatérünk, hogy legalább magunkban, képzeletünkben másfelé térítsük az események folyását. Korrektúra. Jólesőn hűsítő önáltatás. Miért elemezzük akkor a múltat? Azt szokás mondani, azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Hogy legközelebb ne hagyjuk a napon negyven fokban a cserepes puszpángot. De mi értelme az elemzésnek, ha egy vissza nem térő alkalmat szalasztottunk el?
Csak akkor hozd fel a múltat, ha építkezni is tudsz belőle.
Ha megkérdeznek: "Hogy van?" - nem felelhetem: "Szomorú vagyok". Ez nem válasz. De ez az igazság. (...) Ha Timárra gondolok, ez a szomorúság enyhül. Mintha ez a rettenetes üresség, ami bennem és az életemben van, megtelne valamivel. Nem sok, amivel megtelik: egy ember emléke. Soha nem tudtam, hogy ez milyen nagy dolog.
Még dereng lelkemben, mint a hűvös hajnal, szerelmemnek szép emléke. Reszkető keblemből még zokogva tör fel a fájdalom fagyos sóhaja.
Nincsen reménytelenebb dolog az emlékeknél. Némely rossz emlékek olyanok, mint az Erinniszek. Vértszívó madarak karmokkal s halálra üldözik áldozatukat. Annak nincs tőlük többé szabadulása.
Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak.
Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.
Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.
Hajdani szeretteink kísértete még a kísértetek közt is a legveszedelmesebb.
Voltaképpen mindannyian hordozunk egy várost a fejünkben, amit mindabból teszünk össze, amilyen városokat, tájakat, helyeket az életünk során megtapasztaltunk. Minden emlékünkhöz térbeli emlékképek kapcsolódnak. Ezeket őrizzük egy életen át. Egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve. Már a legkisebbeknek is megvan a maguk zárt, gömbszerű világa, amelynek tér- és idődimenzióját saját maguk alakítják. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, érdemes gyermeki szemmel éreznünk, látnunk és figyelnünk a világot.
Hogy az embernek kell-e az emlékezés? Úgy, ahogy a járás kell a lábnak. Anélkül elsorvad. Aki nem emlékezik, az tudatsorvadásban szenved, valamilyen szervét nem használja, ami a többire is bénítólag hat. Nekem kell az emlékezés, mert az élet így kevésbé unalmas. Bárhol vagyok, bármilyen álmosító környezetben, mindig kiszökhetem, hátrébb gurulhatok pár évtizeddel, elszórakoztathatom magamat. Nincs személyiség jelentésdús biográfia nélkül.
Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékek százlábú bogarak lábai. Velük a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok.
Facebook
Pinterest