Idézetek az emlékezésről
Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok. Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: Emlékszel-e még? De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam.
Szeretem a magányos utazásokat (...), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkben vagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólya tart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak az őrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska a válláról.
Mindig minden megszépül utólag összebékül az árnyék a fénnyel az emlékezet nem törődik a ténnyel.
Ha az ember már öreg (...), sokkal jobban emlékszik egy olyan arcra, amit fiatalkorában látott, mint a tavalyiakra vagy a tavalyelőttiekre.
Úgy érezte, Jonas cserbenhagyta, amikor magyarázat nélkül véget vetett a barátságuknak. A neheztelés lobbanékonyságban és gyanakvásban öltött testet benne. (...) Gyötrő érzelmei ma már csak szomorú emlékként éltek a lelke legmélyébe zárva, és remélte, hogy sosem kerülnek felszínre sírboltjukból.
Ezt az emberhez szériatartozékként létrehozott élvezeti cikket, a melankóliát elviselhetetlennek tartom, amikor belebambulok a múltba, jelenbe, képtelen vagyok felismerni, hogy igenis szép és használható millió egy jelenség, forma és hangulat. Most már tudom, hogyan kell átvészelni, hiszen hazudni magamnak sokkalta szánalmasabb lenne, pofozgatni az arcom, hogy de hát nézd, édes fiam, ott van ő, meg az meg ez. Szépen kivárom a végét és megpróbálok csukott szemmel kiülni életem szakadékának peremére, nehogy lássam, mi van az erdőmben, mert még leugornék érzékcsalódni egyet.
A múltban van valami nyugalom és örökkévalóság, nem változik, és rajta van az öröklét érintése, mint egy festményen, bronz- vagy márványszobron. A jelen viharai és megrázkódtatásai nem hatnak rá, megőrzi méltóságát és tartását, arra csábítja a zaklatott lelket és megkínzott szellemet, hogy a múlt boltíves katakombáiba meneküljön. Ott békesség és biztonság van.
Mily szép visszanézni, emlékezni az ifjúságra, mely már messze tűnt! Újra sétálni a mezőkön! A rosszat az ember szívesen felejti s még ha a legnagyobb nyomorban töltötte is: szép volt. Vannak zordabb lelkek, akik tudják, hogy nem volt benne szépség - de ki az, aki nem szívesen kápráztatja el magát emlékeivel!
Olykor fáraszt minden, ami kívül van rajtam. A Világról beszélek. Fáradságos minden cselekmény. Fájdalmat okoz a fény, félelmet kelt a sötét, és rossz a hideg, és nem kevésbé rossz a meleg. Ilyenkor csak az emlékezés lágy mámora segít. Kábítószerem ez, mint másnak a morfium, az álom, a füstölő pálca vagy a nyelv alá csöpögtetett tiszta alkohol. Arcom a párnába fúrom és félig hunyt pilláim alatt újra otthon vagyok, újra gyermek vagyok.
Az ember már csak ilyen: a tankönyvek tartalma csupán a záróvizsgák letételéig él az emlékezetében. (...) A számok, dátumok és ilyen-olyan államférfiak, politikusok neve nem marad meg a fejében tovább, mint a fapálcikával írott szavak a futóhomokban. Eltűnik nyomtalanul. Csodával határos módon csak az marad meg, ami végiggondolásra, átélésre ösztönözve képes megragadni az emberi képzeletet, s gyorsabb dobogásra késztetni a szívet. Egy nagy hősnek és szerelmének megragadó története egész civilizációkat képes túlélni, vírusként települ be az emberi agyba, és apáról fiúra öröklődik nemzedékek százain át.
Nem lehet a múlttal ugyanazt tenni, amit a kígyó tesz a bőrével? Levedleni, hadd pörkölődjék a napon, amíg teljesen el nem porlad.
Csak az a sok emlék ne volna! Miktől nyugodnunk nem lehet... Mik Őt mindig elénk idézik... És felszakítják a sebet...
Amikor elmennek a buldózerek, visszalopóznak a házak. Csend van. Az égen a Hold didereg. Hol vannak a régi utcák, terek? Csend van. Nincs magyarázat.
Az Emlékezet, e papnő, megöli a jelent, és felajánlja a halott múlt síremlékére szívét.
A pillanatok nem vesznek el soha. A legszebb pillanatokból áll össze az a kép, amit Életnek nevezünk.
Facebook
Pinterest