Idézetek az emlékezésről
Ha hallasz egy dalt, aminek a szövege megragad, számodra jelent valamit, ha olvasol egy könyvet, egy idézetet, amiről érzed, hogy közöd van hozzá, ha látsz egy gyönyörű tájat, ami megigéz, gyűjtsd magadba. De ne öncélúan. Mert mindez egyszer értelmet nyer.
Volt egy pólóm, aminek pont olyan illata volt, mint neki, és minden éjjel azzal aludtam. Amíg egy nap kezdett olyan illata lenni, mint nekem. Az összes mosóport kipróbáltam, hogy rátaláljak arra az illatra, ami az övé volt. De nem sikerült, mert... mert eltűnt és néha tesztelem magam, hogy vajon képes vagyok-e még érezni azt az illatot. Néha úgy érzem igen, de egyre nehezebb és nehezebb.
Az emlék belénk ivódik, szervesen hozzánk tartozik, mint a gyerekkorunk.
Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.
A múlt pusztán hatalmas súly, ami hátráltat. Ormótlan sziklaként épül be a belső világunkba.
Fura, hogy milyen dolgokra emlékszik az ember azokkal kapcsolatban, akiket elvesztett.
Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk.
Van olyan banda, ahol könnycsepptetoválás jelzi a gyilkosságot. Én megértem. Mindannyiunknak vannak emléktárgyai.
Nem igaz, hogy minden elmúlik és mindent elfelejt az ember. Az csak látszólagos. Minden, ami volt, az van is, csak vissza kell gondolni s az öntudat mélyéből lassan felemelkednek, emlékezetünkben megelevenedik és újra él minden.
Az nem lehet akadály, hogy az emberek későn találkoznak, s azt csak úgy gondolja az ember, hogy közöttük áll egy egész élet, a múlt, minden, ami volt és ami van. Nem. Mert én szívemben hordom a múltamat, s ha felnyithatom neked szívemet, akkor egész életemet neked ajándékoztam.
De miből lesz a jövőnk, ha nem a múltunkból? Ahogy testem örökítő sejteket érlel bennem, melyekből gyermekem élete bomlik majd ki, úgy lesz ezekből a tudattalanunk sötétjében érlelődő illetlen emlékekből egy egész eljövendő élet!
Mindig nehéz megállapítani, hol a határ emlékezés és felejtés között.
Az emlékezet borostyánkövében nekem ma is az vagy, aki voltál. Noha tudom - tudnom kellene - hogy más lettél, változtál, alakultál. Ahogy változtam én is. Jóllehet, mint szakadt filmen az utolsó kocka, hogy kényszerűen megállt a kép veled rávésődtél belső homlokomra.
Minden hely megszentelődik, ahol boldog voltál.
A múlt boldog emlékei legyőzhetik a jelen démonait.
Facebook
Pinterest