Idézetek az emlékezésről
Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember másvalamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek.
Az emlékezetet ki kell pusztítani az emberekből (...). Tőle nő a gonoszság. Így kellene lenni: éltek egyesek, meghaltak, és minden gonoszságuk, és minden butaságuk velük együtt felfordult. Mások születtek; semmi gonoszra sem emlékeznek, de a jó emlékezetükben van.
Az emlékek (...) annál hamarább elmúlnak, minél távolabb esnek az embertől.
Csak olyasmi hiányozhat egy embernek, amire még emlékszik.
Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben. (...) Valahol gyökeret eresztettél, s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul. Megálltál. Véglegesedtél. Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe. Elhelyezkedtél. Fölém borulsz, védőernyőként rám sátorozod emlékképedet.
Az emlékezet a fölösleges dolgok raktára, afféle kamra, melyben régi cipőkkel telegyömöszölt poros kosarak, leszakadt fülű kofferok, mindenféle rongyok, ernyők, üvegek, albumok, drótok, fél pár kesztyűk alusszák álmukat, amíg végleg ki nem dobják őket. És por, por, sűrű, renyhe por, az idők pora.
Azt gondoltam, hogy az emlékezést kapjuk kárpótlásul a legkedvesebbért, amit elvettek tőlünk. A természet az emlékezettel kárpótol a halálért. Ez a mi nyomorúságos halhatatlanságunk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink. Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad tizenöt év dobogó szíve.
Az emlékezet olyan, mint a háló, nem szabad túlságosan megfeszíteni, hogy a nagy súlyt is megtartsa. Ami túlságosan nehéz, csak hulljon ki, repüljön ki belőle. Különben örökös feszültségben telik el az élet.
Egy fénykép lehet, hogy az élet egy pillanata, amit foglyul ejtett az örökkévalóság, de soha nem szűnik meg visszanézni rád.
Csak a jelentéktelen ostobaságokat őrzi meg híven az emlékezet. Azokon nem fog az idő. Hallhatatlanok.
Az mindegy (...), hogy emlékezel-e vagy felejtesz, ha egyszer a múlttal törődsz.
Az a hamutömeg, ami a szíve volt, s amely a mindennapos valóság legkeményebb csapásait is állta, a sajdító emlékezés első fuvallatára összeomlott.
Annyi idő, talán évezredek múltán, mindig így volt, s így lesz ezután. Emlékszem rád. És emlékezel rám.
Emlékezetem viaszfigurái, olykor, ha alaktalanná gubancolódnak is, vissza-visszatérnek, és néha élesebben mutatkoznak, mint azelőtt. Az édes élet patakja forr ilyenformán aszúvá, ami megmarad, azt érdemes kortyonként ízlelni, hogy a velünk történtek értelmére ráérezzünk.
Facebook
Pinterest