Idézetek az emlékezésről
Az emlékek nem fájnak, legyenek bár boldogok vagy szomorúak, örömteliek vagy fájók, rosszak vagy jók: az embereknek az életet jelentik. Az érzelmek, amiket az emlékek keltenek, ártatlanok, ez a szeretet. Ezért van remény a világban.
Most már egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a képeket nem lehet elűzni, és még kevésbé a láthatatlan repedéseket, melyek a gyomrunk mélyén nyílnak, nem űzhetjük el a visszhangokat és az emlékeket, melyek feltámadnak, amikor leszáll az est vagy hajnalodik, nem űzhetjük el a sikolyok visszhangját, s a csendét még kevésbé.
Az emlék is csak emlék a lemondások rozsdával belepték a csendet is...
Hányszor és hány országban csendültek fel azóta a hatodik rezignált, bús, borongó búcsúhangjai. A szimfonikus zeneirodalomnak talán legszebb Fináléja zárja a művet. A karmester két aláhulló karja, mint az elfáradt sirály két lankadó szárnya. Egy sirályé, mely messzi utat tett meg a tengereken át, s mert nincs több dolga a világban, elmerül a semmibe...
A félelemtől már nem félek. Inkább a közöny óráitól riadozom. Attól, hogy egy napon felébredek, és már valóban nem leszel. Elárullak az álmaimból, kikerülsz a világomból, a vízióim szétfoszlanak, a falak porrá hamvadnak. És te? Lenne olyan történet, melyben a nevem szerepelne? Hogy csak mesélj rólam? Nem hiszem, hogy több emléket őrzöl magadban, mint én tettem.
Mindig úgy találkozik össze két ember, azzal a mámorító lehetőséggel, hogy egymás múltjáról semmit sem tudnak. Nagy a kísértés ilyenkor, utólag kiszépíteni egy életsort, amely olyan volt, amilyen lehetett, nem olyan, amilyennek szerettük volna.
Mindig mindent ismerünk. Nem felfedezzük őket, nem tudomást szerzünk róluk. Egyszerűen eszünkbe jutnak bizonyos dolgok, amiket korábban elfelejtettünk.
Tán igazuk van azoknak, akik azt mondják, nincs más továbbélés, csupán az élők emlékezetében való megmaradás, nincs más feltámadás, csupán a feltámadás az élők emlékezetében.
Tegnap te voltál nékem még a minden: mélységeket rejtő nagy óceán - elült a szél, vihar se gyúl szivemben, s maholnap már csak emlék vagy talán. Emlék: szállongó füst a gyilkos őszben, szivárvány gyűrűző hulláma tán - ki néha felragyogsz szelíd tüzeddel csodás szerelmek boldog hajnalán.
Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy visszatérnek a régi boldogságuk színhelyére, és ezzel sikerül elrontani a legszebb emlékeket.
Csínján bánj a múlttal! Részeg lehetsz tőle, de jóllakott soha.
Keresed, aki magad vagy? Emlékeidet kutatod, amelyek nálam vannak? Közeledünk-e egymáshoz a végtelen tereken át, mint a csillagok, lépésről lépésre, képről képre? És mik leszünk azután? Vagy nem leszünk többé? Kioltjuk egymást kölcsönösen, mint az Igen és a Nem?
Egyetlen éjszaka sem tartós, egyszer vége lesz, elhalványul a sötétség, akár a bánat és az emlékek.
Sötét szememben könnyed örökké ragyog.
Ringatódzom az emlékeken. Néha azt hiszem, magam idézem fel őket, máskor meg, hogy ők játszanak velem. Ebben a múltban gyökerező, furcsa álomvilágban élem a mindennapokat, csak a szemem fénye kopott meg egy picikét: a hitem. Be kell ismernem, hogy mit sem ér a hűség, az állhatatosság, ha alázattal nem párosul. Be kell ismernem a kudarcot: álmot senkire sem lehet rákényszeríteni. Igazán boldog csak akkor lehetek, ha öntörvényeik szerint teszem boldoggá azokat, akiket szeretek. De ehhez, mint Mózesnek, szét kellene törnöm a kőtábláimat. Győzni magam fölött. Kétes diadal.
Facebook
Pinterest