Idézetek az emlékezésről
Az emlékezés csodajármű, oda is elvihet, ahol még sohasem voltam. Az is meggyökeresedhet az elmémben, amit többször elmeséltek nekem, és arra is emlékezhetem, amit nem éltem át.
Az éber emlékezés is önkényes: előhívjuk a tudatunkból azt, akit akarunk. Akit nem, azt visszaküldjük. Idő teltével az ember magányos színházmester lesz, körülötte árnyak, színes árnyak akár. A fiatal képzelődik, a felnőtt cselekszik, az öreg emlékezik.
A jelent nem alakíthatjuk kedvünkre, mert az a többiektől is függ, múltunk, emlékeink országában azonban mi magunk vagyunk a királyok. Az ember megkölti a múltját, mesék vagyunk valamennyien.
Aki nem emlékezik, az nincs. Az emlékektől lesz egy ember valóságos, tőlük lesz a múltnak teste. Az ember egyénileg is, csoportosan is tanuló lény, s ha van esze, nem ismétli meg a bajhozó hibáit. A személyiség: reflektált emlékezet.
Idővel a gyász sajgó fájdalma átadja helyét az emlékezésnek, s az ember lényének üresen kongó részei újra megtelnek hangokkal, beszéddel, nevetéssel...
A gyermek emlékezete olyan, mint a száraz villám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik.
Emlékek ingei, ruhái, még meddig látlak titeket, meddig fáj - ha moslak, vasallak - a nem múló emlékezet?
Ha megváltoznak az emlékeink, mi is velük változunk. Tulajdonképpen ezért a reményért érdemes hazudni magunknak. (...) S mikor már azt hisszük, megmenekültünk, még mindig velünk fut a tudattalanunk, az a lelki részünk, ami mindent megőriz, amitől szabadulni szeretnénk.
A rossz emlékezőtehetség előnye az, hogy az ember ugyanazokat a jó dolgokat több ízben élvezi először.
Ha már a jelenkor is oly kor, hogy elvágyódsz belőle olykor, a hátad mögé nyúlkálj srégen, hogy lásd, milyen volt régesrégen.
Emlék. Van, amit szándékosan tárolunk, mint például a vonásokat, a szeretett lény mosolyát, mélyreható pillantását, és ezeket a tudatosan tárolt dolgokat bármikor előhívhatjuk, ha szükségünk van rájuk. (...) Viszont a tudatalattink is emlékszik, talán még intenzívebben. Ezeket az emlékeket nem tudjuk az akaratunkkal előcsalogatni, váratlanul csapnak le ránk. Elég egy illat, egy szín, egyetlen szó, és a tudatalattink máris a felszínre hív elfeledettnek vélt jeleneteket, párbeszédeket, vagy akár egy ölelést. Ezek megrendítőbbek, mint bármely tudatosan tárolt pillanat.
Borzasztó erős a gyerekszerelem! Ha visszagondolok rá, még ma is ugyanúgy érzem, mint akkor. Belesajdul a lelkem, annak minden kínjával.
Mindenki ismeri az emlékezés gyönyörét - a finom szenzációt, mellyel elfog a múlt és néha ismeretlen mámorba ringat. Zenei motívumoknak, dallamtöredékeknek jellemző szerepe van itt - hozzátapadnak az életmozzanatok tömegeihez, egész életszakaszokhoz; s ha felmerülnek, gyöngéd élvezet kíséretében mindent magukkal hozhatnak az öntudatba. Milyen zsibbasztó érdekességgel hat ránk egy-egy rég elfelejtett arc, ha újra feltűnik, hogy megragad minden illat, vagy akár bűz - ha a múlt egy letört darabját képes magával hozni!
A múltat nem hozhatjuk vissza, de megjeleníthetjük (...). Csak meg kell találnunk a módot ahhoz, hogy az öntudatlan lélekben feltorlódott emlékkincset felhasználhassuk, hogy elmúlt élete emlékeiből mindenki annyit és azt emelhesse öntudatába, amit akar. Valóra ébreszteni azt a különös és még tartalmatlan szólásmódot, mely úgy hangzik; hogy egy élet, magunké vagy másoké, nyitott könyvként hever előttünk.
Most minden, mint ott, egészen, miként akkor, és mégis másképp.
Facebook
Pinterest